Apa! - Épp, hogy betettem  lábamat  a bejárati ajtón, azonnal őt szólongattam. Kulcsomat lehajítottam az egyik szekrény tetejére, ahogy hamar táskám is mellette landolt, s sietős lépteket tettem a nappali irányába. Ha épp nem a laborban kotyvaszt, vagy a gép előtt dolgozik, akkor a tv-ben lesi a régi természetfilmeket. Azonban a kanapén, csak a fenekének nyomát találtam, mi belesüppedve hagyott maga után jelet. Ahogy a sörös üveges is kellőképp árulkodóak voltak. Megpillantva őket mély sóhaj hagyta el ajkaimat, majd gyűjtöttem ölembe mindet. Megfáradva pillantottam körbe, unott tekintettel. Hisz rossz szokása volt széthagyni magam után mindent, s végül engem ért a megtiszteltetés, hogy elpakolhassam. - Apaaa...- hangom egyre türelmetlenebbé vállt. S bár megeshetett, hogy még csak itthon sincs, mégis töretlen szólongattam őt. - Örülnék, ha nem hagynál magad után szanaszét mindent...- morogtam el magamat, belehajigálva az üres popcornos edénykébe mindent. Mindössze az illata maradt meg, amit csak akkor vettem észre, mikor ölembe kaptam az edényt. Elfintorodva néztem a sósan csillogó magocskákat, mik ide-ode gurultak a sárga felületen.

Hogy az a...!- hallatszott a pince irányából, mire azonnal felkapva fejemet, tettem vissza a kávézó asztalkára az edényt. Felmerült bennem a gondolat, hogy ismét elrontott valamit, vagy épp magát sértette meg. Volt már rá alkalom, mikor kis híján a saját ujjait égette le valami maró szerrel. Semmi kedvem nem volt megismételni azt az alkalmat, mikor rohanhattam vele a kórházba. Hát sietős léptekkel soroztam le a lépcsőn, s pillantottam meg apámat, aki egy feltehetőleg replika felboncolt teste felett állt. Hunyorogva álltam meg, majd döntöttem meg fejemet. Próbáltam rájönni, hogy honnan szerzett testet. Vagy épp egyáltalán hogy mit művel vele. Mindössze egy módot ismertem a kérdéseim megválaszolására. Utána járunk!
- Kiabáltam! Nem hallottad? - tettem fel neki  kezdésnek a kérdést, mire ő rám sem nézett, csak valamivel megrögzötten szöszölt a fej környékén. Hát közeledve felé, kerültem meg a ponyvát, mellyel eltakarta a replika testét a nyakánál. Azonnal végigfutott a hátamon a hideg, amint megpillantottam a félbevágott koponyát.
- Mi a?
- Oh. Ry! De jó, hogy itt vagy. Elkélne egy kis segítség. - Szólalt meg hirtelen, ám nem tekintett rám, csak kinyújtotta üres, véres kesztyűvel fedett kezét. - Ide adnád a Volk fogót?
Csak álltam a tenyere felett, s figyeltem a vérben ázó kezét. Némi undor fogott el. S ez persze nem azért volt, mert nem bírtam volna a vért... Leginkább azért, mivel nem volt szerencsém meg az agyat látni. Épp ezért a kezét bámultam, ami hirtelen kezdte el markolászni a levegőt, jelezve, hogy iparkodhatnék. Hát véve egy mély levegőt fordultam a fém tálca felé, hogy megragadva a fogót, apám kezébe nyomjam, nem túl finoman.
- Valami gond van? - tette fel a kérdést a szokásos higgadt hangján, s rám se nézett. Nem mintha  nem lepne meg a tény, hogy a munkája és köztem való harcban, általában a munkája viszi a prímet.
- Nem is tudom...- biggyesztettem ki alsó ajkamat, ám hangomban leginkább a cinizmus volt kivehető. - Valaki ellopott egy hullát a krematóriumunkból. -vontam fel a szemöldökömet. Vártam, hogy bevallja és végre a szemembe nézzen, de csak azzal tetézte a helyzetet, hogy egy totálisan érdektelen választ kaptam. Mintha épp nem a lopott hullát boncolgatná.
- Kellemetlen drágám. És megvan a tettes?
- Apa! - emeltem fel feszült hangomat. - Hogy juthatott eszedbe, hogy ellopj egy holttestet? Ha? Le kell állnod ezzel. Ez veszélyes! Oké? Értsd meg! Nem leszek mindig időben ott, ha ki kell menteni a slamasztikából! - idegesen kezdem el vele kiabálni szinte, amire ő még mindig nem nézett a szemembe.
- A sikerhez néha be kell vállalni olyasmit is, amihez a legkevésbé sem füllik a fogunk.- vetette oda nekem, mint kutyának a csontot, mondván érjem be ennyivel és köszönjem meg neki, hogy a siker nevében vehettem át egy replika hozzátartozóit.
- Hát én ezt nem hiszem el... - forgattam egyet szememen, majd fújtam ki a levegőt. Pár hátráló lépés, s hátat fordítva neki túrtam bele a hajamba. Gondolkodnom kellett. Valahogy meg kellett értetnem vele, hogy nem tehet meg bármit, egy "nagyobb jó" nevében. A nagyobb jó ugyanis relatív. Nem mindenki ért egyet az elképzeléseivel. Sőt. Szinte senki. Ezen pedig nem tudja túl tenni magát. Épp ezért... Nekem kellett beadnom a derekamat.
- Oké - fordultam felé hirtelen. - Figyelj. Ha te ezt így akarod, én benne vagyok. Egy feltétellel! - nyomatékosítottam az utolsó mondatomat, mire ő is felpillantott az agyban való turkálásból. Egyenesen a szemeimbe nézett. Ezt jó jelnek vettem. - Én szerzek neked alanyokat! Én! Csak is én! - vontam fel szemöldökömet és vártam, míg beleegyezéséről bizonyosodhatok meg. Összevonta hát szemöldökét, majd egyenesedett fel.
- Hogyan akarsz szerezni?
- Azt bízd rám! - vetettem oda neki. - De ez nem járható út. Mi van ha lebuksz? Még mélyebbre süllyedünk! Innen pedig már nincs hova tovább apa...
- Nézd, a munkám, azon fázisába értem, ahol szükségem van agyra. A C.E. már majdnem készen áll a bevetésre. De látnom kell egy élő agyon. Élesben kell látnom!
- Rendben... Szerzek neked agyat, te pedig találd ki, hogy hogyan indítod őket újra. Nem fogok embert rabolni egy nyomorult vágyálomért, ami talán el sem érhető. - annyival kihátráltam a beszélgetésből, s magára hagyva a kísérleteivel ezúttal olyan dolgot ígértem neki, amit félő, én sem fogok tudni megvalósítani.
 

Kedves Chery!

Végre eljutottam ide, órák múltán, hogy elfogadjalak. (Komolyan, csak nekem ennyire nehéz normális gifet találni?) Nos, először is a PB választás. Ahwww!   Mivel ismerem a történetet, azt, hogy kihez is hoztad ezt a hölgyeményt, így bátran mondhatom, hogy tökéletesen össze fog passzolni a férfiú arcocskájával! Mindketten csodálatosak vagytok - s alig várom, hogy lássalak benneteket!
Tetszett, amit kialakítottál a karakter köré. Ismerlek már annyira, hogy tudjam, a fantáziád aligha ismer határokat (s rajtad kívül csak egy ilyen személyt ismerek még, igen, azt, akihez hoztad a lánykát - kreatívak vagytok, imádlak titeket!! ). Tehát, Chery sem maradt egy hétköznapi, elveszett lányka...
Azt hiszem, az élet senkit sem kímél. Kit így, kit úgy, de valahogy... bánt. Próbára tesz. Kihívások elé állít. Van, akit rossz útra csal. Mint például téged. Titeket az apáddal. Mindenesetre, óvatosan azzal a holttest lopkodással, sőt... agy lopás. Hát nem tudom, ezt miként viszed véghez, Chery! De vigyázz. Sosem tudhatod, ki figyel éppen téged...
Az írási stílusod szuper, a lapodról egy pillanatig sem tudtam levenni a szemem. Imádom.  



Foglalózz és mehetsz a játéktérre azon nyomban!