Let the darkness lead us into the light
Let our dreams get lost, feel the temperature rise
Belépés
egy új világba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Szavak
Egy lélektôl

A játéknak sosincs vége,
csak a hely változik
Bárpult
írta: Ashley Hermandes
Today at 1:33 pm

Szökôkút
írta: Elias Drayton
Pént. Júl. 20, 2018 11:00 am

Nappali
írta: Ashley Hermandes
Pént. Júl. 13, 2018 10:33 am

Paris
írta: Paris
Csüt. Júl. 12, 2018 1:58 pm

Lenore Lazzaro
írta: Ian Drayton
Csüt. Júl. 12, 2018 10:55 am

Homokszemek
a sivatagban
Species
Girls
Boys
Égi
10 6
Földi
2 1
Replikáns
4 3
All
16 10
Lelked
e tükörben
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Ashley Hermandes


A legtöbb felhasználó (23 fő) Pént. Jún. 01, 2018 4:59 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Lysandra Lockhart

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Lysandra Lockhart   Szer. Május 16, 2018 5:41 pm
Lysandra Lockhart

Ki küld ránk szörnyeket és énekli, hogy sosem halunk meg?


Születési Hely:
2186. július 7., Kerub

Faj:
Égi

Rang:
Katona

Otthon:
Kerub

Foglalkozás:
Katonai feladatok

PlayBy:
Katherine McNamara

A családom...
Család? Nevetséges maga a fogalom. Az apám az. aki elsőnek beugrik e szóról, s ő az, aki pokollá tette az egész életemet. S nem csak az enyémet. Mindenkiét, aki valaha is ismerte. De halott! Ó, de még mennyire az... hála önmagamnak érte. Ha valamit, hát ezt sosem fogom megbánni. Bár sokkal hamarabb tettem volna...
Igazság szerint, a családom két tagból állt. Anya és a bátyám. Lionel idő előtt távozott közülünk, egy betegség vitte el. Nehezen dolgoztam fel a halálát, bár... talán még most sem egészen. S anya. Nos, ő is meghalt már.
Mondhatnom bátran, hogy már senkim sincs, aki beletartozna ebbe a fogalomkörbe. Talán okkal nincs mellettem már senki. Talán ez valamiféle büntetés... egyszóval: megérdemlem. 

A múlt akár a kirakós...
Érezted már úgy, hogy képes lennél feladni mindent? A jelened, a múltad, de még a jövőd is. Egyszerűen mindent. Mikor egy kés, egy penge az, ami elválaszt téged attól, hogy vége legyen minden szenvedésnek. Mindennek, ami körülvesz téged. Én már… éreztem így magam. S majdnem megtettem… kis híján eldobtam a saját életemet, hiszen annyi teher nehezedett már rám, annyi sérelem, hogy azt hittem, képtelen vagyok felülkerekedni rajta. De van egy pont, egy pillanat, egy reménysugár… avagy éppen valaki, aki segítő kezet nyújt, miközben te a szakadék peremén lógsz. Igen, kinyújtja feléd a kezét. Te eldöntheted, hogy megfogod, avagy elutasítod és hagyod magad a sötétségbe, a feledésbe zuhanni. De dönthetsz úgy, hogy megfogod azt a kezet és kimászol. Felállsz. Mert képes vagy küzdeni. Hiszen mindenki képes rá, csak akarnia kell.
Az én reménysugaram egy replika volt, méghozzá Vincent. Nem tudtam róla sokat, csakis annyit, hogy Darren, az egyik katona társam replikánsa – de aztán megláttam Vincentben valamit. S nem hagyhattam, hogy minden reményem köddé váljon – megragadtam hát a lehetőséget az életre. Talán kihasználom őt. Talán meg sem érdemlem, hogy mellettem legyen. Igaz, hogy többnyire titokban találkozunk, hiszen arról nem igazán van senkinek tudomása, hogy öntudatra ébredt. Ez egy olyan titok, aminek titokban is kell maradnia. Talán ennek is örülök. Így annyira tudom kisajátítani őt, amennyire csak akarom – hiszen csak velem lehet egészen önmaga. Mikor máshol van, mikor Darren mellett, akkor csak a saját kis ráöntött szerepét játszhatja.
Vajon tényleg szeretem őt? Ez a kérdés már sokszor megfogalmazódott bennem, de mindig rávágtam, hogy igen. Szeretem. Vagy csak akarom. Nagyon-nagyon. Hiszen, ha ő nem lenne, senkim sem lenne a világon… már senkim sincs rajta kívül. Megöltem az utolsó embert, aki hozzám tartozott.

Ez pedig az apám volt. A katonaságnál dolgozott. Kislányként mindig az volt az álmom, hogy olyanná válhatok majd, mint ő. Nagyszerű emberré, aki védelmezi az égieket, s az ő igényeiknek szenteli az életét. Vakon hittem abban, hogy apám jó ember. Egészen addig a pillanatig, mikor kiképzés címszó alatt képes volt megütni. Belém rúgni. Belém taposni… mint egy darab szemétbe. S a helyzet az, hogy minden egyes napunk így telt. Közben pedig igyekezte belém sulykolni, hogy a földiek mennyire aljanép. Gyűlöletre méltóak. Ó, és a replikánsokról ne is beszéljünk. Voltaképpen mindenkit gyűlölnöm kellett volna, aki nem ő volt…
Még kislány voltam, mikor a bátyám, Lionel életét vesztette. Beteg volt, s nem lehetett rajta segíteni. A végén már nagy fájdalmai voltak, s nézni is nehéz volt. Rengeteget sírtam a halála után, mígnem anyám kitalálta, hogy pótolni fogjuk a bátyámat. Ekkor adta le a rendelést egy luxus replikánsra, mígnem hazaállított hozzánk a bátyám kiköpött mása. Azt hiszem, apám replikáns gyűlölete valahonnan innen származhatott. Mindig, amikor ránézett erre az emberszerű lényre, tudta, hogy nem Lionel az, aki visszanéz rá. Tudta, hogy ő csak egy szerkezet, programok halmaza. Ám mégis, minden egyes nap egyre több gyűlölettel meredt a fiúra, holott az semmit nem tett ellene. Az én életem viszont egy fokkal jobb lett tőle. Könnyebb volt elfogadnom a bátyám elvesztését. Könnyebb volt, mert úgy éreztem, egy része így velem maradt.
S apám ezt elvette tőlem. A szemem láttára ölte meg a replikánst. Úgy éreztem, másodjára veszítem el a bátyámat… úgy éreztem, képes lennék én magam is a halál torkába ugrani, nem törődve semmivel és senkivel.

- Szánalmas vagy, apám… - Köptem a szavakat, ahogy a földön kúsztam. Vörös tincseim az arcomba omlottak, hiába volt összefogva a hajam, már nem számított; néhány kósza hajtincs mégis kiszökött. Csapzott voltam. Órák óta „edzettünk”, avagy apám nevelt. Illetve próbált. – Ez nem okítás… - Nyögtem, ahogy magam alá húztam a lábaimat. Szinte minden támadása betalált. Ám ezen nem csodálkoztam, hiszen reggel óta kint voltunk a terepen.
- Én volnék szánalmas? Hát nem te sírsz mindjárt, Lysandra? – Nevetett önelégülten. Én magam elé meredtem, s figyeltem, ahogy ujjaim megmarkolják a homokot a tenyerem alatt.
- Azért vagy szánalmas, amit csinálsz. Amit tettél. Az a replikáns nem ártott neked semmit. Olyan volt, mint a második bátyám! Te pedig elvetted tőlem, én… - S igaza volt, kis híján elsírtam magam. Sőt, egy könnycsepp végig is folyt az arcomon. Talán én voltam a szánalmas, s nem ő.
- Azért a "klónért" sírsz? Ne nevettess, Lysandra. Az csak egy program halmaz volt, s anyád ostoba ötlete arra, hogy összetartsa a családot. Az a valami nem a bátyád volt. Nem volt az senki és semmi. Nem volt joga a családunkba furakodni… - Idegesen kántált minden egyes szót, ahogy odalépett hozzám. Felrántott a földről, mire felszisszentem. Erősen szorította a hajamat, hiszen annál fogva húzott fel. Összeszorított fogakkal néztem fel rá.
- Gyűlöllek… nem vagy igazi apa. Sosem voltál az. Csak fájdalmat okoztál és okozol nap, mint nap. Nekem, anyámnak… fogadok, még Lionel is így gondolná, ha itt lenne. De tovább megyek: még a második bátyám is ezt mondaná, ha még létezhetne. – Mosolyra húzódtak az ajkaim. Már nem érdekelt, mit tesz velem. Tudtam, hogy csak a tehetetlensége miatt bánt.  Ám engem már nem érdekeltek az indítékok. Nem érdekelt semmi. Elegem volt belőle. A bántalmazásaiból, a szavaiból, a tetteiből. Mindenből. Gyűlöltem őt és ki akartam irtani az életemből.
- Fogd be a szádat… - Sziszegte. Tudtam, hogy felidegesítettem. Épp ezért nevettem az arcába. A válasza erre az volt, hogy a fejemet erősen a falba vágta. Azonnal elájultam.

Ekkor döntöttem el, hogy előbb vagy utóbb, de megölöm. Tudtam, hogy hiba ilyesféle gondolatokat őrizgetnem magamban, de nem tudtam ellenállni ennek a kísértésnek. Bár igyekeztem. Egészen addig tartottam magam, mígnem anyám meghalt. Úgy éreztem, az élet szórakozik velem. Mindenkit elvesz, aki valaha is igazán fontos volt nekem. Csak azt nem ragadja el tőlem, aki szenvedést okoz. Az élet miért ennyire igazságtalan? S rájöttem. Hát persze. Nekem kell igazságot szolgáltatnom. Ha más nem, majd én veszem el apám életét.
S megtettem. Egy késsel vágtam át a torkát, mikor nem számított rá. Még mindig emlékszem, túl jól emlékszem arra a napra. A vér beterített teljesen, míg én magam hisztérikusan felnevettem. Elégtétel volt a számomra. Az összes évért, az összes szenvedésért, amit valaha kaptam tőle.
Hogy bűntudatom van-e? Nem. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy a tettemmel a lelkem egy darabkáját is elveszítettem. Úgy értem, a józan eszem egy darabját… már nem vagyok önmagam. Talán sosem voltam igazán az.

Ám mégis, a lényeg az, hogy mindenki képes alakítani a Sorsán. Még Te magad is. Hát hajrá! Mire vársz? 
 

Néha elvesznek ütött, kopott, szürke darabjai.




Megbékéltem a tudattal, hogy sose változok meg. És ez rendben van, vigaszt találtam a fájdalomban. Nem bánom a sötétséget, könnyű megszoknia a szemnek.
Praying to you
Katona

avatar
Play By :
の Katherine McNamara

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lysandra Lockhart   Csüt. Május 31, 2018 7:50 am
Üdv köztünk!

Lys

Drága Lys...
Olyan sok mindent mondhatnék neked. A mi kapcsolatunk, ahogy írtad is, teljes titokban folyik. Mégis... kapaszkodunk egymásba. Egyikünk sem tudja miért, de talán egy nap ráébredünk az okára. Talán ténylegesen egymásba szeretünk, vagy elválnak útjaink.
Olyan sokminden van még elöttünk.. Még meglátjuk mit hoz az élet.

Nem volt könnyű gyermekkorod, elveszítetted a bátyádat egyszer, majd apádnak köszönhetően még egyszer. Megértem a gyűlöleted. Megértem a könnyeid. Nehéz volt. Te mégis felálltál belőle és... megtetted azt amire más nem lett volna képes. Megölted a gyermekkorod szörnyét.
Belegondoltál már mit szólna ha tudna rólam...?
Nem szívesen ismerkednék meg vele...

Most viszont... Üdvözöllek immáron hivatalosan is Kerubon, foglald le az arcod és a rangot... aztán, végre, találkozunk a játéktéren!






I don't know

what's worth fighting for




Katona

avatar
Play By :
Matthew Daddario

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Sky Palace :: Labor :: Teremtményeink :: Égiek-
^
ˇ