Percek teltek el azóta, hogy az a lány kiviharzott az irodából, nem is értettem Theodore-t, miért reagált így, hiszen mindketten láttuk, hogy milyen állapotban van. De nem volt időm gondolkodni, hiszen az idő alatt be nem állt a szám, mindent megtettem annak érdekében, hogy Theo meggondolja magát. Hiszen a legtöbb táncoslányunk replika, de egy emberben sokkal több rejlene, mint bennünk, akik úgy mondd programozva lettek. Eszközök, amiket bárki kedve szerint kihasználhat, de egy emberi lény, aki él és mozog, akinek van saját akarata, gondolatai. Az teljesen más. Tudom, hogy nagy hatással vagyok a gazdámra, így hosszas érvelés és kérlelés után végül egy biccentéssel beleegyezett. Több se kellett nekem valami halaszthatatlan dologra hivatkozva kilibbentem az iroda ajtaján. Mikor az becsukódott mögöttem futásnak eredtem, hátha utolérem még szegény lányt. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a bejáratnál értem utol. - Kérlek várj! - fogom meg a karjánál fogva, hátha ezzel megtudom állítani. Annyi mindent kellene neki mondanom, mégis képtelen vagyok rá, levegő után kapkodok, hiszen engem nem ilyen dolgokra terveztek. Az erőlétem éppen annyi, mint egy átlagos emberé. Miután sikeresen kifújtam magam elengedem a karját és egy apró mosolyt villantok felé. - Theodore meggondolta magát és felszeretne venni. Ma este már kezdhetsz is - mondom kicsit kimérten, mint egy felettes. Még nehéz külön választanom ezeket a dolgokat, vannak, amikkel együtt születtem, de léteznek olyanok is, amiket még csak tanulok és a kettő között egy óriási szakadék tátong. Egyetlen másodperc erejéig szemöldökeimet ráncolom, majd mintha mi sem történt volna egy sóhajjal el is hessegetem ezeket a gondolatokat. - Rebecca, igaz? - teszem fel a kérdést csak úgy megerősítésként, majd felé nyújtom a jobbomat bemutatkozásra - Az én nevem Ava.
Nem volt a válasz. Nem... az utolsó reményem úgy hullott a földre akár egy halálraítélt Cealestből. Talán nekem is ezt kéne tennem... Nincs már hová mennem. Nincs már kihez fordulnom. A halál tűnt a legjobb választásnak. Nem láttam más kiutat. De Highsky voltam. Magasra emelt állal, könnyek nélkül vonultam át az irodaházon. A ruháim és a hajam árulkodtak ugyan az elmúlt napok megpróbáltatásairól. Nem ehhez voltam szokva. Nem voltam ahhoz szokva hogy egy nyilvános mosdóba beszökve mosakodjak meg és próbáljam rendbehozni magam. Ez nem én voltam... És hiába gyűlöltem volna a táncoslánykodást... Nem láttam más kiutat. Pénz kellet hogy élni tudjak. Ebben a világban nem lehet máshogy életben maradni. Főleg ha valaki olyan család sarja hogy nincsenek barátai, ha elveszíti mindenét. Már majdnem a kijárathoz értem mikor egy lágy hangot hallottam magam mögött és egy puha kéz ért a enyémhez. Theodore szőke, gyönyörű arcú replikánsa állt előttem. A magassarkútól amit viselt egy picit amgasabb volt nálam, az ajkai vörösen csillogtak. Így közelről még furcsább volt a tekintete. Olyan... élő volt. Mintha csak egy emberrel néztem volna szembe. Megvártam hogy kicsit kifújja magát aztán mosolyogva engedte el a karom és végre elmondta miért állított meg. Theodore meggondolta magát? Micsoda...? - Tényleg? - kérdeztem vissza hitetlenkedve. Mitől gondolta meg magát? Ő győzte volna meg? Még a nevét sem tudom még is... megmentette az életemet. - Igen... Rebecca - bólintottam és lepillantottam a kezére ahogy felém nyújtotta - Nagyon örülök Ava... és nagyon hálás vagyok! - ráztam meg a kezét. Még mindig megijesztett hogy egy egy Replikáns mennyire élethű. És ő... Ha nem látom a vonalkódját, azt hiszem hogy ember. Elengedtem a kezét és a fülem mögé tűrve a hajam megint néztem le a cipőmre. - Egyenlőre nincsen szállásom... De... ha esetleg egy ideig tudok ott lakni ahol a táncoslányok... nagyon megköszönném. Csak míg összeszedek egy kis pénzt hogy béreljek valamit - néztem a nőre. Tudtam hogy neki ebbe nincs beleszólása de közvetítheti a kérésemet Mr. Avensnek... Talán... megint megenyhül rajtam a férfi szíve.
Hónapokkal ezelőtt történt, hogy öntudatra ébredtem. Ez a dolog először félelemmel töltött el, hiszen saját gondolataim lettem. Dönthettem a cselekedeteim felett és nem csak, mint egy robot teszem a dolgomat. Nem csak egy program vagyok, hanem egy érző emberi lény, legalábbis valami olyasmi. Éppen ezért, amint megláttam azt a lányt a szívem kifacsarodott kicsit. Tudom, hogy a Highsky ékszerek mennyire értékesek, hiszen egy az én ujjamat is díszíti - Theodore szerelme jeléül -, így furcsa volt látni azt a fiatal, ereje teljében lévő lányt, hogy összetört. Látszott rajta, hogy több napos rajta a ruha és a kosz, bármennyire is próbálta leplezni. A csillagának ragyognia kellene, erre olyabá tűnik, mintha inkább hullani készülne. Megsajnáltam. Én, a replika, aki többet érez, mint amit kellene. Akit tökéletesnek gyártottak kívül és belül. Sokszor zavarodott vagyok az érzéseimet illetően, most mégis tudatosan cselekedtem, mikor a bájaimmal rávettem Theot, hogy mégis vegye fel. Reménykedtem benne, hogy még utolértem őt, talán szerencsém volt, vagy csak ő keseredett el annyira, hogy nem szedte olyan gyorsan a lábait. Hitetlenkedő arcát látva halvány mosoly keretezi az arcomat. Ez a reakció alapvető emberi tulajdonság. Vajon én is képes vagyok rá? - Igen, rá döbbentettem, hogy szüksége van rád a klubnak - válaszolok, megmagyarázva a főnökömtől származó hirtelen váltást. Hangom semleges, akár egy roboté. Néha még nem tudom megkülönböztetni a dolgokat és képes vagyok ilyen hirtelen váltásokra. Vissza kellene fognom magam vagy le fogok bukni és annak beláthatatlan következményei lennének. - Ugyan, ez semmiség! - kezet rázás után egyből el is engedtem őt. Látom rajta, hogy megijeszti a látványom. Talán még sosem találkozott replikával? Lehetséges volna? Füle mögé tűr egy hajszálat, majd mereven a cipőjét bámulja. Zavarban van. Érdeklődve pillantok rá, látom, hogy valamit mondani szeretne, csak még nem meri. De, ami késik nem múlik. Miután elmondja felnéz rám, mire szemöldökeim egyetlen pillanat erejéig egybe csúsznak, majd egy sóhajtás mellett rendezem a vonásaimat. - A táncoslányoknak saját otthonuk van, nem tudsz odaköltözni - válaszolok egyből, majd gondolkodóba esek - De találunk egy másik megoldást - mosolygok rá, hangom bizalomgerjesztő. Tényleg szeretnék rajta segíteni, bármi áron. Gondolkodnom kell, mégis mi tévők legyünk. Ava találj ki valamit! - Tudom már! - csapom össze a tenyereimet magam előtt örömömben, kedvesen rá nézek, mielőtt kimondanám a hirtelen támadt ötletemet. - Lakj nálam!
Ahogy egyre csak néztem Ava gyönyörű, tökéletesre tervezett arcát úgy vettem észre benne olyan jegyeket amiket még sosem láttam replikánsnál. Nem tudom hogy a tökéletes tervezése vagy valami más teszi-e őt különlegessé de valami... valami más volt. És nem tudtam megfogni hogy mi. Ahogy rám mosolygott, megnyugtatott és egyáltalán... olyan... kedves volt velem. Sosem láttam még ilyen reakciókat egy replikától. Ott ahonnan én jöttem minden replika egy kifejezéstelen arcú, gondolkodásra képtelen szolga volt. Egyforma arcokkal, egyforma mozdulatokkal. Nem különböztek semmiben ő mégis... Ava mégis más volt. Mint egy ember... De ez csak így látszott hogy beszélgettünk. Aztán egy pillanat alatt vált megint kétségbeesetté az arcom. Munkám már van... De hely ahol aludjak nincsen. Egyből azon kezdtem el gondolkodni hogy vajon zárás után el tudok-e bújni a diszkóban hogy megmosakodjak és aludjak néhány órát. És mi lesz az ennivalóval? Ennem is kell... Vajon a bárból tudok lopni valamit? Olivabogyót... vagy mogyorót... De azon nem lehet élni. Valami mást kell szereznem... De mit tudnék? És honnan? Nincsen pénzem már és ki tudja mikor fogok fizetést kapni. Ki tudja mennyit tudok félrerakni hogy egyenesbe jöjjek... Ezernyi... sőt milliónyi kétségbeesett gondolat futott át a fejemen egy pillanat alatt, hiába játszott Ava arcán kedves mosoly. Mit tehetnék? Hova mehetnék...? Észre sem vettem hogy újra rágni kezdtem az alsóajkam. Kicsin múlott hogy ismét vérezni kezdjen a rágástól. Túl sokat rágtam az elmúlt napokban. Aztán Ava hirtelen összecsapta a tenyereit és boldog, szívmelengető mosollyal nézett rám. Tudja...? Hova tudnék menni? Aztán az eddig rágott ajkaim elnyíltak egymástól. - Nálad...? Úgy érted... A lakásodban? Befogadnál...? - döbbentem le őszintén óriásira nyílt szemekkel nézve a nőre. Én nem hittem el hogy lehet ilyen szerencsém. Hogy ő... pont ő befogadna. Engem, a nincstelen senkit. Egyből könnybelábadtak a szemeim és az eémúlt nap fáradalmaival vegyítve néhány könnycsepp formájában távozott belőlem a feszültség. - Annyira... annyira köszönöm... - hüppögtem az arcomat törölgetve - Visszafizetem minden tartozásomat neked amint lesz pénzem... Én... tényleg nem tudom eléggé megköszönni...
Az arcok, a formák, a vonalak mind olyan ismerősnek tűnnek számomra. Olyanok mintha én magam, mégis van közöttünk egy dolog, ami teljes mértékig megkülönböztet mindentől. A kezemen ott van a jel, a számsorom, ami mutatja, hogy nem vagyok igazi ember. Csak egy bábnak kellene lennem, aki parancsra cselekszik, gondolkodás nélkül. Én mégis érzek, gondolkodom és létezem, akár bármelyik másik élő. Jobban belegondolva lehet mégsem kellett volna rá vennem Theot, hogy vegye fel, hiszen így nagyon könnyen lebukhatok. Nem akarom, hogy rá jöjjön a szörnyű igazságra, hiszen az mindennek a végét jelentené. Bár lehet, hogy tudja. Nem tudom, olyan nehéz ez. Én meg mit teszek? Látva ezt az elanyátlanodott lányt egyből a segítségére sietek. Látom, hogy rágja az alsó ajkát zavarában, ahogy azt is észre veszem, hogy teljesen ki van neki sebesedve. Valószínű ezt a tevékenységet nem először csinálja, ha jól emlékszem az emberek zavarunkban teszik, hogy elűzzék a rossz gondolatokat inkább magunkban tesznek kárt. Na tessék és megint ugyanott vagyok, a belém programozott adatok alapján gondolkodom. Nehéz még megkülönböztetni a valóságot attól, amit belém tápláltak születésem után. Végül látom, ahogy elnyílnak az ajkai a csodálkozástól, talán nem hisz a fülének. Óriási szemeibe nézek és csak könnyedén bólintok, helyeslően. Nincs szükség szavakra, hiszen egyszer már kimondtam a gondolataimat. Ahelyett, hogy megkönnyíteném a saját dolgomat, inkább nehezítek rajta, azzal, hogy magamhoz akarom fogadni őt. Mi van akkor, ha ő rájön a titkomra? Ava, miért nem gondolkodtál előbb? Miért kell csak érzésből cselekednek? Szidom le magamat, de az előttem álló lány ebből semmit sem vesz észre, csak a mosolyomat láthatja. Nagyon dühös vagyok magamra, ugyanakkor valahol mélyen legbelül elindult bennem valami, egy érzés, amit nem tudok megfogalmazni mégis ott munkálkodik, növekszik. Könnybe lábadt szemei láttán elfog a csodálkozás, nem tudom mit tehetnék. Hiszen azt sem értem teljesen, hogy miért sír. Egy darabig érzelemmentes arccal csak bámultam őt, hátha előtudok valamit bogarászni az agyamban lévő enciklopédiából. De a tudásom kudarcot vallott, így apró sóhajt hagyja el az ajkaimat és közelebb lépek hozzá. - Kérlek ne sírj - oda nyúlok, hogy letöröljek egy könnycseppet az arcáról, majd egyből vissza is húzom a kezemet félve. Lehet, hogy rosszat tettem? Aztán meghallom a hüppögését és egy kicsit megnyugszom. Ezek örömkönnyek. Nyugtázom magamban az újabb információ morzsát, míg ő az arcát törölgeti a koszos ruhája ujjával. Legyintek egyet a következő szavaira. - Ugyan már, hagyjad! Ez nem tartozás - mondom egyszerűen, mintha csak egy ruhát adnék neki oda. Nem tudom miért teszem mindezt, de úgy érzem szükségünk van egymásra. Pillantásom végig futtatom rajta, újra megállapítom, hogy ramaty állapotban van, szegényke. - Mit szólnál ahhoz, ha keresnénk neked valami ruhát, majd elmennénk valahova enni? Gondolom nagyon éhes lehetsz - kérdéseimet követően kutatón pillantok a szemeibe. Szeretném, ha bízna bennem, annak ellenére, hogy csak egy replika vagyok. Mert én nem egy átlagos replika vagyok. Egyáltalán még az vagyok? Vagy valami teljesen más lett belőlem? Túl sok a megválaszolatlan kérdés, amikre képtelen vagyok megtalálni a megfelelő megoldást. Viszont azt tudom, hogy Theodore az egyetlen kapcsolatom mióta az eszemet tudom, de ezen változtatni szeretnék. Ha már sikerült kiharcolnom magamnak a saját lakást, akkor miért ne oszthatnám meg mással? Nem szeretem a magányt, az olyan mintha újra a sötétség ölelni körül. Szükségem van apró fénypontokra.
Amikor az ember mindenét elveszíti, ami valaha is fontos volt, vagy számított neki meg kell tanulnia lemondani dolgokról. Én lemondtam az önérzetemről, lemondtam a büszkeségemről, majd szépen sorban az önbecsülésemtől, a biztonságérzetemről és lassan de biztosan az életemről is. Minden amiben valaha hittem megszűnt, elvették tőlem, így már nem számított semmi. Nem számítottam semmire. Főleg nem arra hogy ez a gyönyörű, fajtájában már-már hírességnek számító replika, Theodore Aven, Ego küldöttének jobb keze a szárnyai alá fogad. Hogy majd koszos arcomhoz nyúl és gyengéden letörli róla a könnycseppeket amiket a megkönnyebbülés szül. Egy aprócska fényt adott... Egy aprócska de annál élesebb fényt. Még rendbehozhatom az életemet... Még élhetek. Még nem kell ellhagynom az eget... Nem száműzettem az angyalok közül. Nehéz, megkönnyebbült hüppöggés hagyta el kisebesedett ajkaim. legszívesebben a lány nyakába ugrottam volna hogy megöleljem. Hogy érezze mennyire, de mennyire hálás vagyok neki azért hogy önzetlenül befogadott. De félek, míg ennyire koszos és kissé büdös vagyok az elmúlt hetek megpróbáltatásaitól, hiszen azok a kis nyilvános mosdók nem segítettek sokat. Pedig én tényleg igyekeztem tisztán tartani magam. Legyintve nyugtatott hogy ez nem lesz tartozás de én azért magamban elkönyveltem hogy szép lassan mindent visszaadok neki amivel csak tartozom. Nem érdekel ha évekig fog tartani... Sosem lehetek elég hálás neki azért mert megmentette az életemet. Látom hogy a tekintete végigsuhan rajtam és hirtelen egyből rosszabbul éreztem magam mellette. Ő csillogó volt és tökéletes. Az utolsó tincse is tökéletes hullámban ölelte tiszta, tökéletes sminkű arcát. A ruháján egy ránc, vagy piszokfolt sem volt és itt álltam én, szedett vedetten, koszosan, kócosan. Akaratlanul is összébb húztam magamon a ruháimat. Nem akartam hogy így lásson. Ennyire... lepusztulva. Mert erre tényleg nincsen jó szó. Aztán kérdezett tőlem, hogy mit szólnék hozzá ha kapnék egy adag tiszta, csinos ruhát aztán elmennénk enni valamit. Én... elmenni valahová enni. - igen... köszönöm, az nagyon jó lenne. És... szeretnék lezuhanyozni előtte, ha nem probléma - mondtam kicsit félve. Előre aggódtam hogy micsoda koszfoltot fogok hagyni magam után a kádban. Persze kitakarítom majd magam után. Sosem takarítottam még, hiszen erre voltak a replikáink és a robotaink de most... másik világ lesz. Most az a világ jön ahol egy replikával fogok együtt élni. Ahol rá támaszkodhatok és őt segíthetem minden lépésemmel. Mert az életemet köszönhetem neki. És azt hogy nem leszek magányos. Gyenge, de boldog mosoly húzódott az arcomra és újra a fülem mögé tűrtam rakoncátlan tincseimet. - Akkor... mehetünk? - kérdeztem tőle kedvesen. Hazamegyünk... az új otthonomba. Haza... Micsoda hihetetlen szónak tűnt ez még pár órája. De most... Sky Palace leggyönyörűbb replikájának az oldalán, hazatérek. Az otthonunkba.
A gondolataim össze-vissza kattognak, mintha nem állna össze a kép teljesen. Mióta felébredtem minden megváltozott, semmi sem a régi. De őszintén nem is akarom a régi életemet, nem szándékozok tudatlan maradni. Évekig egy üres báb voltam, ami csak a belé programozott algoritmusok szerint cselekedett. Viszont most a világ sokkal szebbnek tűnik, minden ajtó kinyílt előttem. Ugyanakkor az érzéseim összekuszálódtak, mint egy hatalmas gombolyag, aminek elveszett a vége, ennek ellenére a nagy halmazban is látom azokat az apró fénymorzsákat. Talán hiba volt azt mondanom ennek a lánynak, hogy költözzön hozzám. Valamiért segíteni akartam rajta, belül éreztem egyfajta késztetést, hogy felelősséggel tartozom érte mindazok ellenére, hogy csak most ismertem meg. Szükségünk van egymásra, ő ismeri a világot, ami számomra még egy rejtély, míg én tudok biztosítani számára meleg otthont és egy támogató barátot. Vajon lehetek egyáltalán a barátja? Elfogadna egy replikát barátjának? Hiszen a legtöbb égi fél tőlünk vagy undorodik, mert mások vagyunk mint az átlag. Minket gyártanak, nem úgy készülünk mint az emberek. Mesterségesek vagyunk, míg ők természetesebbek. Hiszen nekik lehet gyerekük, míg mi képtelenek vagyunk erre. Ez az ébredésem óta foglalkoztat és egyfajta szomorúság fog el, mikor arra gondolok, hogy nem adathat meg nekem sem egy gyermek. Még csak gondolnom sem szabadna rá. Ava figyelj arra, ami a szemed előtt van. A velem szemben álló lány összébb húzza magán a ruháit, ahogy végig pillantok rajta. Szégyen. Igen, ez az érzés, ami elfogta őt, már láttam másoknál is. Olyan táncoslányoknál akiket a vendégeink elvittek egy-egy éjszakára. Sajnos ők vissza se jöttek, ezért is alkalmazunk replikákat. De az előttem álló fiatal teremtés más lesz, ő elit táncos lesz, ha rajtam múlik. - Dehogy baj! Ebben az esetben viszont előbb menjünk haza - mosolygok rá kedvesen. Ez mindkettőnk számára egy új kezdet lesz. Látom rajta, hogy mosolyog és a füle mögé tűr egy újabb tincset, félve ugyanakkor kedvesen kérdez. - Igen, persze! - válaszolok egyből, de meg is torpanok - Egy pillanat, mindjárt jövök - lekapom lábaimról a magassarkút, majd elfutok az irodáig. Ott gyorsan magamra kapom a cipőmet, úgy megyek be Theohoz, hogy kihozzam a táskámat. Valami nagyon fontos iratokra fogtam a távozásomat, meghagytam, hogy telefonon elér, de ma már nem jövök vissza a klubba nyitás előtt. - Itt is vagyok! - jelenek meg szapora léptekkel Rebecca előtt, mielőtt bármit is mondhatna kézen ragadom és meg sem állok vele a lakásajtóig.
Kezdőlap 
Percek teltek el azóta, hogy az a lány kiviharzott az irodából, nem is értettem Theodore-t, miért reagált így, hiszen mindketten láttuk, hogy milyen állapotban van. De nem volt időm gondolkodni, hiszen az idő alatt be nem állt a szám, mindent megtettem annak érdekében, hogy Theo meggondolja magát. Hiszen a legtöbb táncoslányunk replika, de egy emberben sokkal több rejlene, mint bennünk, akik úgy mondd programozva lettek. Eszközök, amiket bárki kedve szerint kihasználhat, de egy emberi lény, aki él és mozog, akinek van saját akarata, gondolatai. Az teljesen más. Tudom, hogy nagy hatással vagyok a gazdámra, így hosszas érvelés és kérlelés után végül egy biccentéssel beleegyezett. Több se kellett nekem valami halaszthatatlan dologra hivatkozva kilibbentem az iroda ajtaján. Mikor az becsukódott mögöttem futásnak eredtem, hátha utolérem még szegény lányt. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a bejáratnál értem utol.
┃
Nem volt a válasz. Nem... az utolsó reményem úgy hullott a földre akár egy halálraítélt Cealestből. Talán nekem is ezt kéne tennem... Nincs már hová mennem. Nincs már kihez fordulnom. 
┃
