Mikor kinyitom a szemem, nem kéne felfognom belőle semmit. Nem kéne mást látnom csak egy adathalmazt amit az agyam amit terveztek szépen feldolgoz.
Mikor felébredek nem kéne felfognom a világot magam körül. Mindennek egy adathalmaznak kéne lennie. Ez a replikák legfőbb tulajdonsága.
Nem kérdeznek, nem éreznek, nem gondolkoznak. Élő, lélegző testek, amik teljesítik a parancsokat, mindegy mi is az. Egy replika nem szerethet, nem gyűlölhet de még csak boldog vagy szomorú sem lehet.
A szürke monoton egyhangúságra vagyunk ítélve. Nincsenek emlékeink, nincs személyiségünk.
Senkik vagyunk.

Mindenki nagy volt hozzám képest, de nem fogtam fel mennyire kicsi vagyok. Csak követtem döngő lépteiket. Nem kérdeztem, nem beszéltem, ha nem kérték. Egy nagyon drága játék voltam amit csak úgy adni lehet.
Nem voltam igazi gyerek. Még csak ember sem.
Ő nem akart engem. Láttam a könnyeket a szemében, hallottam a hangját ahogy kiabál. "De nekem ez nem kell! Nem akarom!"
Nem értettem. Mindenki "ő" volt... én miért voltam "ez"?
Miért nem akart engem? Miért kiabált?
Odaállítottak az ajtó elé, és megmondták hogy maradjak ott. Várjak. Ő ott bent Darren. És az övé vagyok. Engedelmeskednem kell neki ahogy nekik is. Én leszek a játéka.
Bólintottam.
Még alig pár napja jöttem csak ki a gyárból, keveset értettem a világból de vártam. Sokáig vártam.
A lábaim fájtak a végére, de nem volt szabad törődnöm vele. Replika voltam. Nem kellett volna éreznem. Sem ezt, sem semmi mást.
Aztán kinyílt az ajtó. A szőke kisfiú, azzl a furcsa kétszínű szemmel rám nézett én pedig visszapislogtam rá. Ő nem akart engem, viszont én hozzá tartoztam.
- Vincentnek hívnak - mondtam ki életem talán egyik első mondatát, a szám és a nyelvem mégis tudta hogy kell megformáznom a szavakat - Játszol velem?
Évek teltek el. A világ változott, de a család és én nem. Darren mellett nőttem fel. Mindig mellette voltam, kísértem és vigyáztam rá.
A kisfiú akit akkor az ajtó mellé állítottak, felnőtt, ahogy az is aki az ajtó túloldalán tombolt. Férfiak voltunk.
Barátok is talán.
Még egyszerű replika voltam. Nem ismertem a barátság fogalmát. Sem a családét. Egyszerűen tudtam hogy Darren az akihez tartozom.
Egyetlen nap alatt borult fel minden. Mikor parancsot kaptam... Parancsot kaptam arra hogy ölnöm kell.
Méghozzá azt kellett megölnöm, akihez tartoztam.

Mikor kinyitottam a szemem felfogtam a világot magam körül. Felismertem a szoba plafonját, felismertem az ágyat magam körül. Gondolkodtam. Éreztem. Éltem.
Ez titok volt. SZörnyű titok amit sokan tartottak velem együtt. Köztük a mellettem fekvő vörös hajú lány.
Még aludt. A napfényben csillogott a haja. Lysandra. A barátnőm.
Furcsa egy helyzet.
Odahajolva adtam egy csókot meztelen vállára. Nem lett volna szabad itt lennem. A szobámban kellett volna lennem Darren mellett, nem egy hotelszobában.
Még ébredezett mikor megszólalt a mobilom.
Vészhelyzetjelentést adott a gépi hang a telefon másik oldalán. Darren, a gazdám és a társam súlyos mérgezést szenvedett.
A hangom aggódóvá vált és kapkodni kezdtem hogy felöltözzek.
Színjáték volt, semmi több. Én voltam az aki mérget kevert az italába múlt éjjel, mielőtt eljöttünk volna a hotelba.
Sosem szerettem a gazdámat. Nem tudtam volna... Birtokolt, visszatartott és csak gyűlölni tanított szeretni nem.
És... parancsot kaptam. 
 

Kedves Vincent!

Örülök, hogy végre elkészültél! Ugyanis nagyon vártam, hogyan és miként fogod megírni ezt a lapot, miként mutatod be önmagad. Hiszen egy replika vagy, aki sokáig öntudat nélkül tengette a napjait, ráadásul egy olyan gyermek mellett, aki méltán elutasította őt. Azóta igaz, változtak a dolgok. Öntudatra ébredtél, amivel rajtam kívül nem igazán van tisztában senki... de én nagyon is. Hiszen velem vagy, egy párt alkotunk.
A lapod olvastatta magát és bár minden írásodat szeretem, ez különösképp megmozgatta a kicsi szívem! Nem azért, mert beleírtál. Hanem úgy... nem is tudom, most valahogy másabb a fogalmazásod, valahogy jobban át tudtam élni azt, amit írtál. Beleképzelni magam a helyzetedbe. Azaz, fogalmam sincs, hogyan magyarázzam. Egyszerűen csak imádtam! S nem tagadom, hogy a végén még a hideg is kirázott. Mindenképpen a szó jobbféle értelmében!
Egyszóval: csodálatos! Az első sortól az utolsóig. S tudom, hogy hány és hány terv vár kijátszásra... tudom, hogy akárhol is állunk most, a végén mindenki másik helyzetben találja majd magát. De ez így is van jól. Hiszen az élet halad. Lépésenként, de halad szépen előre.



Nos, neked már csak foglalóznod kell és irány a játéktér - de várj meg engem is! Én is sietek utánad!