- Ügyelj a fivéredre, Kaira. Túl sok időt tölt Darren közelében… túlságosan is a fattyú bűvkörébe került, s ez rossz fényt vet ránk. Tenned kellene valamit, Ciel. – Apám jelentőségteljes pillantást vetett rám, miközben kezét a vállamra helyezte, finoman megszorítva azt. Alig láthatóan bólintottam. Még kisgyerek voltam, de apám mindig nagy hatással volt rám. Mindig minden szavát komolyan vettem és követtem. Nem szegtem meg a szabályait soha.
- Majd figyelek rá. S persze a többiekre is. Darren mostanság próbál játékot kezdeményezni velük. – Magyaráztam, miközben félrepillantottam. Egy kavicsot kezdtem el rugdosni magam előtt a földön, ahogy tovább sétáltunk. A kezét visszahúzta tőlem.
- Tudtam, hogy számíthatok rád, fiam. Épp ezért vagyok rád a legbüszkébb. – Már csak azt nem tette hozzá, hogy én vagyok a legbefolyásolhatóbb. Tényleg naiv voltam. Vágytam az elismerésére, a bíztatására, a dicsérő szavaira. S ezeket mind-mind megkaptam, csak azért, mert úgy bántam Darrennel, ahogyan. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy egyre inkább élveztem azt, hogy elszakítok tőle mindenkit.

Aznap dühösebb voltam a kelleténél. Nem volt jó napom egyszerűen, minden egyes apróságon felidegesítettem magam. S mondhatni, Darren rosszkor volt rossz helyen, ugyanis láttam, hogy újfent a testvéreink közelében van. Beszélni próbált valamelyikükkel, habár az nem érdekelt, hogy mit. Ahogy odaléptem hozzájuk, a karjánál fogva rántottam el a testvérünktől, s löktem a falnak.
- Hát nem megmondtam? Ha még egyszer a közelükbe férkőzöl, avagy merészkedsz, bajok lesznek. Megígértem, hogy nem bántalak, de kezdesz kihozni a sodromból. – Vágtam idegesen a fejéhez minden egyes szót, majd közvetlenül a falba ütöttem ököllel a feje mellett. Tettlegességig sosem mentem el. Sosem. Habár apám azt mondta, az sem érdekelné, ha megütném Darrent, erre mégsem voltam képes. Láttam az idegességet, vagy inkább kétségbeesést a tekintetében. Mintha félt volna. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy remegett. S ez… ez valamiért jó érzéssel töltött el. Éreztem, hogy hatalmam van fölötte. Ezt pedig senki sem vehette el tőlem. A tekintetébe fúrtam a sajátomat, várva a válaszára, ami azonban nem érkezett. Csak hebegett és habogott, mígnem elszakadtam a faltól, s elléptem tőle.
- Gondolkozz, mielőtt újra a közelükbe mész. Ez az utolsó figyelmeztetés, te utolsó kis… - Elharapva a mondatot távoztam, sőt, elviharzottam. Ha maradtam volna, valószínűleg tettlegességig fajul a történet.

- Mondd csak, Kai… miért is törődsz te azzal az ostobával? – A falnak támasztottam a vállam, miközben karbatett kezekkel álltam. Figyeltem, ahogy Kai a tanulás egyfajta változatát űzi éppenséggel, bár meg merem kockáztatni, hogy csak terelésként használta eme tevékenységet.
- Azért, amiért mindenki más átnéz rajta. – Jegyezte meg halkan, miközben a füzetét lapozta. Ugyan válaszolgatott a kérdéseimre, de mégis úgy tett, mintha ott sem lennék, avagy… inkább próbálta jelezni felém, hogy szívódjak fel, nincs rám és erre a témára sem ideje, sem kedve.
- Nem gondolod, hogy joggal nézünk át rajta? Semmi keresnivalója itt. S neked sem lesz, ha továbbra is az ő pártját fogod. Csak úgy szólok, hogy a szüleinknek sem tetszik az, amit művelsz. – A szemeimet forgattam, majd elszakadtam a faltól. Odalépve Kaihoz pedig, egyszerűen csaptam a füzetre hirtelen. A fivérem összerezzent. – Rohadt idegesítő, hogy ennyire más vagy, mint én… - Sziszegtem idegesen, majd összegyűrtem a füzet lapjait, s kitéptem idegességemben. A földre ejtettem.
- Te normális vagy?! – Emelte fel a hangját, mire ráemeltem a szikrázó tekintetem.
- Ha valaki itt nem normális, az te vagy, Malachai Achard… - Hajoltam közelebb hozzá, egy csepp félelem érzet nélkül. Hiszen ő ártott volna nekem…? Ugyan már.

Mivel mindig is azt tettem, amit apámék kértek tőlem, így ők is igyekeztek a kedvemben járni. Néha. Tényleg csak néha, különleges alkalmakkor. Említettem már, hogy egyik születésnapomra egy nagyobb partyt szerveztek? S a különlegesség, avagy maga az ajándék egy lány volt. Táncosnő. Rebecca.