Halkan dúdolom a kedvenc dalomat, ahogyan a szobámban ülök az ágyon. Magamhoz ölelem a kedvenc plüss nyulam, amit anyutól kaptam a legutóbbi születésnapomra. Dusty-nak hívom. Könnyekkel teli szememet csukva tartom, nehogy valamelyik is elfusson, és lecsöppenjen a megvetett ágyra. A rózsaszín paplan huzatra. Lassan dőlöngélek előre, és hátra, de csak egy kicsit. Körülöttem minden csöndes, és mindent beterít a vér. Édesanyám vére. A vörös, szagos massza, ami elnyel mindent, ami valaha volt, és valaha lesz. Egész életemben soha nem éreztem fájdalmat, nem tudtam milyen, hogyha egy kicsit meghal a szíved. Most azonban azt kívánom, bárcsak ne ébredtem volna tudatomra, ha az “emberi” lét ilyen keserű.
Adelice mellettem áll. Az egyetlen könnycsepp ami legördült arcán már rég felszívódott, és nyomot sem hagyott maga után. Egy vékonyka, sós csíkot sem. Meredten bámul az emberre, aki kérdéseket tesz fel neki. Arcán nincs más, csak enyhe tanácstalanság. Elengedem a nyulamat, és a kezéért nyúlok. Gépiesen markolja meg a kézfejem, miközben közelebb von a combjához. Néha olyan érzés, mintha egyek lennénk. Ő meg én. Bár valamilyen szinten egyek is vagyunk. Az emlékeink közösek, ahogy a szobánk, és a gyártónk is. Eszembe jut a sorszám, amit a koponyámra ütöttek. A hajam alatt megbújva sosem láthatja meg senki, még én magam sem, mégis tudom, hogy ott van.
- Jól vagytok, lányok? - kérdezi Ő. A legszebb férfi, akit valaha láttam. Megmentett minket. Adelice ismételten válaszol valamit, amit csak ő ért, vagy csak magára értheti. Én is bólintok - figyeljetek rám. A legközelebbi szemét szállítóval lementek a földre, Oasisba. Ott befogadnak titeket - magyarázza, mint aki már az egész eljövendő öt évet tudja fejből - csak ott lehettek biztonságban.

Mezítelen talpam a homokhoz ér. A forró homokhoz, ami ott fut mindenhol, ahová csak nézek. Oasis gyönyörű város, én pedig rendkívül szeretek itt lenni. Bár Ő megígérte, hogy értünk jön, még nem talált rá alkalmat, mi pedig itt élünk hetek óta. Én, és a nővérem. Még mindig próbál beilleszkedni, bár néha terelgetni kell. Ő leginkább otthon van, míg én imádok kint lenni az emberekkel. Olyanok, mint én. Nagyjából. De ők azt hiszik, hogy közülük való vagyok, és ezt a hitüket nem én fogom megrengetni, az biztos. Élvezem, hogy elfogadnak. Odafent mindenki lenézett, bár akkor még nem érdekelt. Nem éreztem sértettséget, vagy haragot egy-egy csúnya szó után. Most nem kapok ilyeneket, most az emberek kedvelnek.
- Mit kérsz, drágám? - kérdi egy asszony, aki mosolyogva tekint rám.
- Fél kiló gyümölcsöt, és egy kis húst - válaszolom neki - a nővérem nagyon szereti az almát - mondom, miközben figyelem, ahogy pár gyümölcsöt dobál a kosaramba.
- Tessék kedveském - mosolyogva fizetek neki, majd magamhoz ölelve a kosaram haladok tovább az úton. Nem megyek rögtön haza, élvezem a meleget, és a napfényt. Kiveszek egy gyümölcsöt a kosaramból, és jóízűen beleharapok, amint odasétálok a tó partjára, és kicsit távolabb az embertömegtől leülök. A vizet nézem, ahogyan fodrozódik, és csillog a felette fényeskedő naptól.  
- Gyönyörű, igaz? - szólal meg mellettem valaki, mire én hirtelen oda pillantok. Az első pillanatban azt hiszem Ő az, és a szívem hevesebben kezd el dobogni. Nem akarom, hogy elvigyen innen. De aztán realizálom a fiú arcát, és rájövök, hogy semmi köze Hozzá. Rámosolygok.
- Igen, az - válaszolok, miközben tekintetem visszairányítom a vízre. Vörös haj, zöldes de igéző szemek. Gyönyörű, tiszta bőr. Nem ismerem. Nem emlékszem rá, nem láttam soha, mégis olyan, mintha ismerném. Mintha tudnám, hogy kicsoda - hogy hívnak? - kérdezem. Elmosolyodik, és lassan, alig észrevehetően megrázza a fejét.
- Nem mindegy? - kérdez vissza, és meg sem szólal többé. Így ülünk egymás mellett mi ketten, nem tudva semmit a másikról, mégis meghitt nyugalomban, mintha nem is lehetne ez másképp.


 

Kedves Adelaide!  

Imádom ezt a pofit, ezt a gyönyörűséges arcot, mellyel közénk érkeztél - tudom-tudom, canon karakterről van szó, így meg volt adva a PB, de egyszerűen nem tudok elmenni mellette szó nélkül. Hiszen imádom. Bár én magam, azt hiszem, nem tudnék vele karaktert hozni. De elég belőlem.
A lapod... a lapodat imádtam! Mindig olyan sorokkal, írással állsz elő nekünk, hogy csak ámulok. Nem tudom, miért, de teljességgel jól hozod azt, amit eléd rakunk - úgy értem, adott volt egy rövid leírás, pár aprócska mozzanat és kikerekítetted, kiszínezted és ez nagyon tetszik. Van érzéked hozzá.  
De térjünk kicsit magára a történetre... ami voltaképpen nagyon is szomorú.   Az, hogy az anyukád elvesztette a lányait, s képtelen volt feldolgozni a hiányukat, nos, azt hiszem, teljesen elfogadható. Úgy értem, ki tudná elviselni a gyerekei halálát? Szerintem senki. Vagy csak nagyon-nagyon nehezen. Az pedig, hogy megrendelt téged és a nővéred... nem hibáztathatja érte senki.   Így egy darabot visszakapott a lányaiból, s tényleg szeretetben nevelt fel titeket. S te magad még öntudatra is ébredtél, bár túl későn. Talán nem kellett volna. Talán jobb lett volna, ha maradsz egy eszköz, mindenféle érzelem nélkül... így megóvtad volna magad a fájdalmaktól. Nos, nem mintha a saját döntésed lett volna, hogy "na most aztán öntudatra ébredek". Épp ezért rossz. De... mindig van tovább. Számodra is adott még a jövő, amit alakíthatsz. S ott az a titokzatos idegen, aki megmentett titeket. Vagy akivel az ET-d végén találkoztál. Megannyi rejtélyes alak, akik kiszínesíthetik, megbolygathatják az életed. Már csak az a kérdés, mikor is vágsz bele a kalandba?!  

Na, sipirc, foglalózz és irány a játéktér!   Habár még hivatalosan nem nyitottunk, de ez senkit se akadályozzon semmiben, hihi.