Ezt az életet azért kaptuk, hogy éljünk vele és a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle. Én azt teszem, bármi áron! Most azt hihetnéd kedves olvasó, hogy mindent megkaptam az életem során és boldog vagyok. Talán igazad is van. Valahol a lelkem legmélyén az is vagyok, hiszen van egy jól működő vállalkozásom, nagy lakásom, ami a többségnek nem adatik meg és persze kellő hatalmam is. Ugyanakkor ez mind nem pottyant az ölbe, mint az égben éldegélő, elkényeztetett elitnek. Nem! Mindezt temérdek vérrel és verítékkel szereztem meg.
Az életem a lehető legszarabbul kezdődött. Csecsemő voltam, mikor pár fosztogató rám talált a sivatagban, megsajnálhattak, hiszen a legközelebbi városba vittek. Derestrose volt az, ami mára az otthonommá vált. Legalábbis ezt a történetet mesélték nekem, mikor hajlandó voltam rákérdezni a szüleimre. Sokáig nem is nagyon érdekelt, hiszen annyi emberrel és gyerekkel voltam körülvéve, hogy nem tapasztaltam meg a hiány érzését. Igen, árvaházban laktam, mióta az eszemet tudom. Éveken keresztül egyáltalán nem beszéltem, már azt hitték néma vagyok, ennek ellenére mindent megértettem és a magam módján válaszolgattam.
Talán nyolc esztendős lehettem, mikor egy férfi megállított.
- Hogy hívnak kislány? - tette fel a kérdést, mire nagy kék szemeimmel csak meredtem rá. Gondolataimben értelmes válasz után kutattam, hiszen eddig sehogy sem szólítottak, szüksége sem volt rá. Egyszer csak beugrott, olvastam egy ősrégi poros könyv foszlányaiban valamit, talán egy verssor lehetett egykor; This I whispered, and an echo murmured back the word, “Lenore!"
- Lenore ... - ejtettem ki lassan, alig hallhatóan a szavakat. Elsőre megijedtem a saját hangomtól, mit még sosem hallattam azelőtt. Lázasan dolgoztak tovább az agytekervényeim, hiszen tisztában voltam vele, hogy ennyivel nem fog megelégedni az öreg. Eszembe jut egy másik lap, amin egy festmény szerepelt, alig kiolvashatóan látszódott az alkotó neve is.
- ... Lazzaro. A nevem Lenore Lazzaro - mondom ki hangosan, határozottan, fejemet felszegve.
- Nézzenek oda, a kislánynak hangja is van? - nevetett fel, majd leguggolt hozzám, hogy egy magasságba kerülhessünk - Segíteni szeretnék rajtad. Szép otthonod lenne, gyönyörű ruháid és persze tető a fejed felett, ha te is szeretnéd. Velem tartasz? - eleresztett egy biztató mosolyt, miközben a kezét nyújtotta felém. A mai napig nem értem mi ütött belém akkor, talán a hangja miatt. Joseph hangja mindig olyan megnyugtató volt, mintha a légynek se tudna ártani. Végül ha jobban belegondolok nem hazudott nekem, hiszen magához vett egy utcagyereket. Elhalmozott ajándékokkal, szebbnél szebb ruhákkal, ezek mellett pedig olyan tudással ruházott fel, amit csak az évek alatt szereztem meg. Ahogy cseperedtem apránként rá döbbentem, hogy a jótevőm, nem is annyira angyali, mint amilyennek hittem. A helyi feketepiac legfőbb vezére lett a nevelőapám.
Alig töltöttem  be a 16. életévemet, mikor a paradicsomnak hitt életem maga lett a pokol. Egyik pillanatról a másikra a purgatórium legsötétebb vermébe kerültem, ahonnan nem létezett kiút. Először úgy indult, ahogy a legtöbb nap, estére kikészítették nekem az új ruhámat, amit a vacsora alatt viselnem kellett. Kicsit furcsálltam, hogy a legújabb költemény kissé kirívóbb az előzőeknél, de nem tettem szóvá. A kellemesen töltött étkezést követően a társalgóban üldögéltünk, mikor apám az ölébe ültetett, ahogy kislány koromban. Mire észbe kaptam kezeivel hol a combomat, hol pedig a felkaromat simogatta. Szólásra nyíltak ajkaim, de képtelen voltam mondatokká formálni az érzéseimet, mivel őrjítő fájdalom gúzsba kötötte minden érzékszervemet. Kezemre pillantva még láttam, amint a bőrömön elnyomott cigaretta csikk a tartóba kerül. Testem a földet súrolta, sírásban törtem ki, mire hatalmas pofonok közepette ordibálni kezdett velem. Egészen addig ütött, míg el nem sötétült előttem a világ. Szemeimet kinyitva az ágyamban találtam magamat, az este rémálmairól csak a bekötözött karom tett tanubizonyságot. Apám az ágyam mellett ült, szemei feldagadva, vörösen figyelték minden egyes rezdülésemet. Könyörgött, kérlelt, hogy ne hagyjam el, mindent megígért, amit csak akartam. Azt mondta soha többet nem tesz ilyet, ez csak egyszeri alkalom volt és már nagyon bánja. Ez az állapot talán három napig ha tartott, mikor újabb csikk landolt a kezemen, majd ujjak szorították el a torkomat. Megfenyegetett, hogy ha erről bárkinek beszélek azaz életem végét jelenti. Bólogatni tudtam néha könnyeim folytak végig az arcomon, mire egy pofonnal lettem gazdagabb.
- Ne merészelj bőgni! Soha ne mutasd ki a gyengeségeidet, mert felhasználják ellened! Egyet tanulj meg végre Angyalom. Mindig te légy az első és egyetlen önmagadnak - sziszegte a fogai között, majd elengedett, hogy újra a padlóra kerüljek. A napok haladtak, egyre több foltom lett, így a ruhám ujján az anyag is növekedett. Hónapok teltek el így, mikor a szobájába hívatott, addigra már megtanultam, hogy jobb nem ellenkeznem, hiszen akkor egy-két folttal megúszom. Mindenféle finomkodás nélkül az ágyra lökött, kezeimet az oda készített kötelekkel megkötözte. Próbáltam kizárni magamból minden érintését, hallottam, ahogy a ruhám anya reccsen és a cafatok a földre kerülnek. Éreztem a hűvös szellő érintését a bőrömön, bármennyire is ellenkeztem lábaimat szét feszítette és közéjük furakodott. Éles fájdalom hasított belém, ami teljesen ledermésztett, szét áradt a testemben. Fölöttem mozogott, bennem lévő testrészével folyamatosan tágította a szűkös helyet. Visszanyeltem könnyeimet, nyelvembe harapva csukott szemmel tűrtem az egészet. A nyál vérrel keveredett számban, csakis erre akartam gondolni. Azt akartam, hogy vége legyen és minél messzebb menekülhessek onnan. Mikor végzett velem a férfi egyszerűen legördült rólam és egy újabb szál cigarettára gyújtott. Úgy pofékelt mellettem, mint egy gőzmozdony, hatalmas megelégedést láttam rajta.
- Büszke vagyok rád, én kis Lenom - simított végig fedetlen testemen, hogy végül a belső combomon tudja elnyomni a cigit. Talán elaludhattam, hiszen valamikor a hajnali órákban ébredtem. Szerencsére az egyik kezemet kikötötte, így könnyedén kibújtathattam a másik kezemet is. Hangtalanul felkeltem és megkerestem a megfelelő eszközt, aminek segítségével mindent elintézhetek.
- Igazad volt, mindig én leszek az első! - hallatszik a hangom, mire a férfi kinyotva a szemeit. A kezemben lévő penge megvillan, mielőtt bármit is tehetne egyenesen a szivébe szúrtam, kihúztam és újra belemártottam a kést. Joseph Larson meghalt, a kezeim által. A szolgáló kettőt kopogtatott az ajtón, de már be is nyitott, mire hatalmasat sikítva dobta el magától a vízzel teli tálkát. A testőrök egyből megrohamozták a szobát készen állva arra, hogy engem is a túlvilágra küldjenek. Remegő lábakkal felkeltem, késsel a kezemben hadakozni kezdtem feléjük. Élni akartam. Az ajtó kivágódott és egy velem egykorú fiú rohant be rajta, egy fegyver dörrent egymás után kétszer és az előttem álló benga állatok élettelenül elterültek a földön.
- Gyere, mennünk kell! - karon ragadt és magával húzott. Egy sötét zugban pihentünk le, remegve csúsztam le a földre.
- A fájdalom azt jelenti, hogy még élek. A fájdalom erősebbé tesz - suttogom magam elé meredve. Pár nappal később, mikor elmúlt a veszély magamhoz vettem egy vágszerszámot és mindenféle gondolkodás nélkül lenyírtam a hajamat. Mikor bele vágtam a fejbőrömbe felszisszentem, de emlékeztettem magam egyből, hogy ez csak azt jelenti, hogy érzek. Még mindig itt vagyok és élek.

Vérrel és verítékkel építettem fel a birodalmamat. Az utca nevelt fel, ismertem minden egyes sarkát és lelencét. Rájuk volt szükségem. Általuk létre hoztam egy csapatot, akiknek a segítségével megkaparintottam a fekete piacot, királynő lettem. De itt nem álltam meg, többre vágytam Desertrose mocskánál, nekem az égbe kell emelkednem. Oda tartozom, akárki akármit mondd! Éppen ezért elindítottam a saját üzletemet, kapcsolatokra tettem szert és mire mindenki észbe kapott már a város legnagyobb kereskedőjévé váltam. Az égi népek imádják a termékeimet, tőlem megkapják azt, amit a többi zsidótól nem. Minőségi árut! Az irodámban ülök a papírokat rendszerezve, mikor belép az irodámba. Gyermekkorom legfőbb ellensége, akinek éppen annyi pofont adtam, mint amennyit kaptam. A megmentőm, akinek az életemet köszönhetem. A jobb kezem, aki egyben a társam is a bűnös üzletekben.
- Főnök, találtunk valami egészen érdekeset - mondja mindenféle kertelés nélkül, mire tekintetem rá emelem.
- Mit hoztál nekem? - hangom érdeklődéstől cseng, szemeim csillognak az izgatottságtól.
- Egy replikát - válaszol, mire kikerekedett szemekkel ellököm magam az asztaltól és egyből az ajtó felé indulok.
- Ezt nekem is látnom kell!

 

Vannak akik erősebbek, okosabbak életképesebbek a többieknél. Ők kiválasztottak a maguk módján és mindegy mi történt velük korábban... Túlélték, ami önmagában nagy szó.
És te ilyen ember vagy.
Az a sok minden ami veled történt, hogy elhagytak a szüleid, hogy a nevelőd azt tette veled amit tett... Mégis túlélted. A fájdalom erősebbé tett.
Hiszen a fájdalom jelzi hogy élsz nem igaz?
Hihetetlen hogy mit építettél fel ebből. Egy olyan erős nő lettél aki minden kislány példaképe lehet aki csak egy pillanatra is elveszítené a reményt.
És hamarosan érkezik hozzád valaki... Valaki aki talán megváltoztatja az életedet...
Vagy akit kedvedre eladhatsz újra...
Ez még a jövő zenéje.
De most menj, foglald le az arcod és a rangod A sivatag kietlen pusztái csak rád várnak. Kapd el őket!
Üdv köztünk Lenore!