Megint azt a istenverte inget választotta ki magának. Pedig nagyon is jól tudja, hogy mennyire, de mennyire utálom. Igaz, van egy sejtésem, hogy direkt csinálja és csak élvezi, hogy ő akár még egy ilyen aprósággal is fel tud bosszantani. Főleg miután egy kicsit összekaptunk nagyjából fél órával ezelőtt.  Néha komolyan úgy érzem, hogy én vagyok 40 éves, ő pedig 21.  Kedvére van – ismerem annyira –, hogy ő egy pillantásával is képes megtörni a jeget, ettől pedig én még durcásabb leszek, ahogy a kocsiba várok, hogy végre beüljön mellém. Mert hogy szokásosan ő van csúszásban a készülődésben, és nekem kell rá várnom. Jó… Talán ez azért annyira nem szokásos. Mindegy.
Mikor pedig beül az a hamisítatlan mosollyal teszi meg, amire én csak válaszként megforgatom a szememet.  Nehogy azt higyje, hogy az ezzel el van rendezve minden. Áh, nem. Küzdenie kell, mindig küzdenie kell. Nem csak neki, hanem nekem is. Ilyenek vagyunk. Kicsit mindig harcolunk egymás ellen, aztán pedig hirtelen az egyik pillanatról a másikra egyszerre vérzünk el a harcmezőn.  Az emberek szemében nem vagyunk egy normális pár, de szerintem sem. Még abban sem vagyok biztos, hogy a pár szót lehet ránk használni. Mi férj és feleség vagyunk, lassan már egy éve, de nem pár ...sokkal inkább társak.
A ruha alól kikandikáló combomat hideg kezével birtokába veszi én pedig azon nyomban rácsapok, mert hogy először is borzalmasan hideg a tapintása, másodszor, pedig mert késésben vagyunk és nincsen időnk semmilyen “kitérőre” sem.
– Nem – mondom határozottan, ő pedig olyan arcot vág, hogy rögtön tudom, hogy mire gondol. Már három napja nem volt közöttünk szex, én pedig két napja nem csináltam már. Fogalmam sincsen, hogy tud-e róla, róluk. Furcsa módon legutóbbi alkalom után már bűntudat fogott el amiért más férfi ágyából szálltam ki.

Bő két év múlva....

A gyógyszeres dobozt a falnak vágom olyan erővel, amilyennel csak tudom. Ha egyáltalán vékony karjaimban van most egyáltalán bármi fajta erő. Azt várom ostoba módon, hogy az ütőstől hirtelen eltűnjön, de valójában csak a papír csomagolás horpad be egy kicsit, majd egy halkabb puffanással esik le a földre. Ezt a személyzet nagy eséllyel nem hallotta meg, mint ahogyan nagyon semmit sem. Én halkan gyászolok;  feketében és némán. Nem kell nekik látniuk a fájdalmamat, inkább eljátszom előttük a fiatal özvegy szerepét, aki felmérhetetlen nagyságú vagyont örökölt.
Kiszállok az ágyból magammal húzva a plédet, amit csupasz testem köré tekertem és elindulok az említett tárgy felé, hogy azt a kukába dobhassam. A balesete előtt egy héttel beszéltük meg, hogy abba hagyom a szedését. Igaz, valójában előtte sem miatta szedtem, sokkal inkább a többi férfi miatt, akikről mostmár biztosan vagyok benne, hogy tudott. Mikor pedig az idő múlásával ezeknek a férfiaknak a száma elérte a nullát, már értelmetlenné váltak a bogyók. Milyen jó is, hogy nem hagytam abba hamarabb… Fogalmam sincsen, hogy mit csinálnék most egy gyerekkel. Elég megküzdenem saját magammal és a hiányával.
Én mindig harcolok, mintha csak a lételemem lenne a harc. Egyszer már tényleg igazán megkóstolnám a győzelem ízét is.
Utam utána a heves érzelmi állapotomat okozó levél felé fordul el, amit az szoba sarkában helyet foglaló fésülködő asztalra tettem rá rögtön az elolvasása után.
Házassági ajánlat… Pedig még le sem telt a gyászidőszak. Minek néznek engem? Egy fruskának, aki rögtön rohan a következő pénzes férjhez? Azt várja bárki is, hogy majd megkaphatja Charles örökségét? Menjen a jó b***s fr***ba!
Pedig, én is jól tudom, hogy nem lehetek özvegy örökké, ha a társadalmi helyzetemet meg szeretném tartani. Most csak azért tűrnek meg még maguk között, mert az Auden név még jelent valamit…. De pár év múlva? Ki tudja mi lesz…
Erősnek kell lennem és büszkének. Nem szabad, hogy most megtörjek, mikor ennyire kiszolgáltatott helyzetben vagyok. A következő hetek történései az egész életemet megalapozzák, így minden egyes lépésemnél nagyon figyelnem kell, hogy mit is teszek.

 

Rá nézve a karakteredre, hozzá téve azt a háttér történetet, mit megálmodtál számára. Nem is tudom. Evelyn számomra egy olyan személynek tűnik, aki a lehető legtöbbet igyekszik kihozni magából. Erős nő! Ugyanakkor jeges. Talán az özvegység tépte le a hatalmas szárnyait. Ám az élet nem neki játszik. A háta mögött megbánni való tettek, előtte pedig a beláthatatlan... Nem is tudom mi volna a jobb. Harcolni vagy meghátrálni? Nem látom a kiutat az életéből. Csak egy végeláthatatlan folyót, melynek sodrásában akadályok fognak rá várni. Az első pedig már meg is van. Maradsz a folyóban, vagy elkapod a faágat és kimenekülsz a végeláthatatlan körforgásból. Kérdés, megéri-e. Mit veszítesz és mit nyersz vele. Égiként az egyik legnehezebb kérdést teheted fel magadnak. Befolyás és rang, vagy egyszerű élet és saját akarat.

 Minden sora bemutatott egy újabb ajtót. Egy pillanatra sem unatkoztam soraid között lavírozva. Egy egyszerű felállás, egy kérdésekkel teli körítésben. Tökéletes arc választás és sztori. Tökéletes összhang. Nem beszélve a személyiségről, amit ezzel együtt adhattál át olvasóidnak. Azt kell hogy mondjam, jobban nem is választhatták volna. Mintha Wallisra öntötték volna ET-jének minden sorát, s mozzanatát.    Mindössze gratulálni tudok a szuper munkádért és a nagyszerű érzékért. De van itt valami. Megöl a kíváncsiság, hogy mit hozol ki a dologból. Özvegyült. Kérők bombázzák. Döntenie kell hogy feláll, avagy sem. Kíváncsian várom a végkimenetelt. De mivel türelmetlen fajta vagyok, így hamar utadra eresztelek.

Köszönjük, hogy velünk tartasz Evelyn. Így nincs más hátra, mint megtenni a szükséges foglalásokat és hamar a játéktéren rosszalkodni.    Kellemes játékot kívánok!