Vörös selyem szalag simult a nyakra. Mögötte hatalmas masni díszelgett. A vöröslő fürtök itt-ott ráborultak a fényben megcsillanó anyag felszínén. Cseresznye színre festették az ajkakat. A füstös, ám természetes festék barnás árnyalatot adott a szemhéjnak. A fekete ruhája kecses idomjaihoz simult. Ahogy az utcán vonult végig... Ahogy léptét követte minden pillantás. Ahogy a tekintetével találkozva felpezsdült a véred. Ahogy érezted magadban a túlcsorduló energiát. Szíveket rabolt, és törte darabjaira, hogy szilánkjaikat nyakékében rejtegethesse. Katherine Winits...
Éreznem kéne talán valamit? Csak nézem néhány pillanatig, mintha valóban úgy keltené fel a figyelmemet, ahogy másokkal teszi. Megjátszom, hogy olyan vagyok mint ők. De az az igazság, hogy közöm sincs hozzájuk. Csak egy hasonmás vagyok. Csak egy mesterségesen teremtett élet, hogy a többit boldoggá tegye. De miért az én feladatom?

Néha kérdések merülnek fel bennem. Pedig azt mondják, hogy a jó replikáns nem kérdez. Szót fogad! Hiszen ők teremtettek. Vannak azonban napok, amikor el gondolkodom rajta, hogy valóban tudják-e hogy mire van szükségük. Főzz, moss és takaríts, amíg ők dolgoznak és az idejük maradékát átalusszák, vagy épp elszórakozzák. Csak azon járatják az agyukat, hogy mit akarnak elérni, s az úton kit kell majd elsöpörni. Milyen akadályokat állít majd eléjük az élet. De vajon élnek-e igazán? Élnek e legalább annyira, mint amennyire nekünk is kéne. A kérdésemre sosem érkezik válasz. Ezekre, amiket sosem tettem fel. Talán sosem fogok.

2214, Az első hajnal...
Egy jéghideg szobában, a hófehér plafon. Csak a mennyezet burkolatát bámultam szűkös tekintettel. A szabályosan felsorakozó, lyukacskákat, melyek egymást követve egységesen szimmetriát alkottak. Az ujjaim fagyosak voltak. A testem minden pontját beborította valami kocsonyás folyadék. A csuklómat csípő érzés járta át. A hidegtől, ami tompította bőröm érzékenységét, épp hogy éreztem a tűszúrásokat. Nem gondolkodtam az élet értelmén. Nem járattam az agyamat azon, hogy ki vagyok és hogy kerültem ide. Azonban a továbbiakkal nagyon is nehezen birkóztam meg. Mit kell tennem? Hova kell mennem? Ki parancsol? Mi a célom? Akár egy fegyelmezett kiskatona, aki a felettese parancsaira vár. A gond ott volt, hogy én rá is szorultam.  

Csinos ruhába öltöztettek. Kifestettek és levágták a hajamat. Hatalmas, díszes vörös masnit kötöttek a derekamra. Úgy festettek mint egy karácsonyi ajándék a fa alatt. Lehet oda is kerülök. De sosem láttam még karácsonyfát. Honnan tudom, hogy mi az? Nem is... Végül  a kérdés özön elapadt. Csak álltam ott és néztem magam elé üveges tekintettel. Valami azt parancsolta bennem, hogy fókuszáljak a legfontosabb dologra. Meg kell győznöm a gazdámat, hogy jó vagyok neki és képes vagyok teljesíteni  a feladatomat.

A fa doboz oldala csukódott előttem. Körülvett a puha selyem. Minden elsötétedett. S végül csak a kopácsolást hallgattam, ahogy szögeket vernek az előttem tornyosuló OSB lapba. Kipp-kopp. Kipp-kopp. Visszhangzott a fejemben akkor is, mikor elhallgatott a véget nem érő kopácsolás.
 

Milyen jól áll neked az a vörös masni Ka... Thit. Igen... félek sokszor foglak még más néven szólítani mint ahogy elneveztelek. De ez téged úgysem bánt. Hiszen nem gondolkozol. Nem érzel. Csak egy másolat vagy....
Nem igaz?
Persze nem tudom még hogy mi mindent tartogat nekünk a jövő. Lehet a végére egészen megkedvellek de lehet hogy alig pár nap után lehajíttatlak a Halálkapun.
A jövő tele van titkokkal és kihívásokkal... és ránk vár hogy megtudjuk mindet. Meg kell ismerned és meg kell ismerjelek.
Üdvözöllek Sky Palace világában, de vigyázz... itt minnél magasabban vagy, annál nagyobbat eshetsz.