A családom...
Nagy családba születtem bele, a szüleim ötödik gyermeként. Négy fivérem, és egy nővérem van. Az apám a belét is kidolgozta a Kerubon, egy gyárban, ami megállás nélkül replikánsokat köhögött ki magából. Végül agyrákban halt meg, amikor tizenegy voltam. Anyám sokáig volt egyedül, egy mosodát üzemeltetett a kerületben, ahol élünk, végül hozzáment Casperhez, aki akkoriban az egoi alvilág fejese volt. A föld alatt munkálkodott, a csatornákban, mint a patkányok, drogot készíttetett, és lányokat futtatott. Persze, végül elkapták, és kivégezték Caelesten... így szállt át a biznisz a bátyámra, aki azóta talált magának egy korrupt zsarut, és maga mellé vett engem. Persze anyám ellenezte, már azt is, hogy Marcus átvegye Casper helyét, de hát mindig a család jóléte az első, nem igaz?
“porcelán kutyák az asztalon én magam velük megvigasztalom, ti szép letűnt korok vagy mi volt régen arra emlékszem csak amire muszáj”
Futok. A lábam nehezen csapódik az utca kövének. Egyik kezemben egy marék aprót szorongatok, a másikban pedig egy vörösre festett hajcsomót. A jobb szemem sajog az ököltől, ami eltalálta, és az egyik rágó fogam is mozog. Bár az utóbbit nem sajnálom, hiszen már éppen ideje lenne megszabadulni az összes tejfogamtól. A kabátom a két kezem alatt libeg előre, hátra, mint egy hinta, amit a szellemek mozgatnak. Arcomba csap a hideg szél, és nem látok tovább az orrom hegyéig, csak egy-egy pillanatra, amikor átfutok az elszórtan lepakolt utca lámpák körkörös fénye alatt. Nem nézek hátra. Nem merek hátra nézni. Csak imádkozom, hogy az a ribanc ne fusson utánam, mert kétszer olyan hosszú a lába, mint nekem. Befordulok az első sarkon, ami szembe jön velem, kibicsaklik a bokám, s majdnem a földre esem, de megtartom az egyensúlyom. Úgy futok, mintha az életem múlna rajta, és meglehet, hogy jelen esetben arról is van szó. Az életemről, ami oly’ drága nekem. Nem ér meg egy marék aprót és hajat.
A falnak lapulok, egyenesen odaguggolok az egyik csöves mellé, aki éppen csikkeket szedeget a járdáról.
- Famke - szólít meg hirtelen, hangja hörgős, és recsegős, bárki más gyereket megriasztana, de én csak rámosolygok elől hiányos fogsorommal. Hiszen ismerem már évek óta. Apámmal dolgozott együtt a gyárban amíg ki nem rúgtak, és így utcára került - mit keresel te kint ilyenkor? Szegény anyád biztos halálra aggódja magát - szutykos kezét a vállamra teszi, és beljebb ránt, egészen a falhoz. A hátamon érzem, ahogyan a pólóm átveszi a téglák hűvösségét. Pillanatok múlva két magassarkús láb kocog el mellettünk, és halad tovább a sötétségben. Rápillantok Augustra, és elvigyorodom, majd büszkélkedve megmutatom neki a zsákmányomat, a hajat. Mosolyogva ingatja a fejét.
- Le sem tagadhatnád apádat. Gyere, hazakísérlek - mondja, majd megfogja a kezemet, és el kezd vezetni - elmondanád, hogy miért érdemelte meg ezt az a nő? - kérdezi, mintha meg akarna dorgálni érte, de a hangján hallatszik, hogy mennyire viccesnek tartja a helyzetet.
- Nem fizette ki anyának a mosást, visszavettem a pénzt - mondom és megcsörgetem a markomban lévő aprót. August megsimogatja a fejem búbját és a szűkös otthonom felé terelget, ahol már az egész családom vár rám.
“port csíkoz a nap kint a réten, porrá lesz ki porból alakult por vagyok csak így is úgyis pornak szánt az isten pont kellett neki a por”
Feketére festett, tűhegyes karmaimat nézegetem a puha fotelben ülve, miközben a másik kezemmel a hajamat babrálom. A bátyám, Marcus néz rám szúrós tekintetével, és felhős homlokával, mintha ő mindent tudna, én meg semmit. Mintha ő nem érezné azt a csalódottságot, azt a fájdalmat, amit egy barát elvesztése okoz a szívnek.
- Ma este feketébe öltöznek a kurvák - mondom hirtelen, meg sem gondolva a szavaimat. Én felelek a városom éjszakai lányaiért, így hát én is mondom meg, hogy mit tesznek meg, és mit nem tesznek meg - August megérdemli, hogy ennyit megtegyünk érte, ha már mindig a családunk mellett állt. - Nem fogadok el nemleges választ. És Marcus jól tudja, hogy nem mondhat nemet, hogyha a kurvákról van szó. Bár arról sejtelme sincs, hogy már a füvesekkel is üzletelek. Hagy higgye csak azt, hogy minden az ő kezében van. Nem akarok csalódást okozni a drága bátyámnak.
- Rendben Famke, igazad van. Tisztelegnünk kell August emléke előtt, hiszen annyi mindent megtett értünk…
- Kár ezt ragozni, Marcus! - csattanok fel. A szememben nincsen sem fájdalom, sem kósza könnycsepp. Minden ami megrendít a lelkemben tanyázik, és marja szét. August apám halála után olyan volt, mintha csak őt akarta volna helyettesíteni. Bár neki nem volt semmije, nekünk mindent megpróbált megadni anyánkkal egyetemben - anyánkat is így gyászolnád? Egy cseppnyi fájdalommal? Egy maréknyi megvetéssel? - kifakadásomat látszólag nem tudja hová tenni. Értetlenül áll előttem, és bámul, azokkal a szürke szemeivel, mint egy kiscica, akit megijesztettek. Tény, nem sűrűn kiabálok, főleg nem a munka helyen, de nem hagyhatom, hogy valaki ilyen kishitűséggel kezeljen egy olyan embert, akit szerettem. Csettintek az ujjammal, és Agnes már ott is terem mellettem, hűséges kutyámként, hogy megtegye amit kérek.
- Kérlek, Agnes, vidd Marcus bátyámat a temetőbe, hagy rója le a tiszteletét a szerettünk előtt. Vidd magaddal Sigfridet is, hogyha a drága bátyám vonakodna - mosolyodom el, és intek, hogy mehetnek. Marcus meg sem próbál ellenkezni. Tudja, hogy az összes konzerv nekem dolgozik, és ha csak egy ujjal is hozzám érne, ők letépnék a karját.
“én meg arra emlékszem csak amire muszáj”
Néha elvesznek ütött, kopott, szürke darabjai.
Kezdőlap 
