 Tárgy: Darren Achard Vas. Május 27, 2018 4:28 pm | | Darren 'Killer' Achard
For the sinners to play as saints.
 Születési Hely: Oasis || Caelest, 2186. 02. 06. Faj: Rang: Otthon: Foglalkozás: Magas képzettségű katona. PlayBy: A családom...  ↠ Family members ↞ ➘ Mother ● Rémálmok ezrei gyötörnek, démonok százai kísértenek, lázas félelemben reszketek. Egyedül érzem magam a sötétben, halkan sírok gömb alakká húzódva össze, és néha fájdalmas kiáltásokkal övezve ébredek. De olyankor.. ott van Ő, hol félálomból kelve rohan a szobám iránya felé, s hol az ágyam szélén ülve, óvja félőn álmaim. Az egyik pillanatban rémülten pislogok alakjára, míg egy másikban kedves mosolya nyugtatólag vigasztal. Szemei aggodalmát semmi sem írhatja felül, ahogy szorosan magához húzva, megölel. Szeretete megkérdőjelezhetetlen lét, miként apró csókot nyom a homlokomra. S ajkai lassú mozgása, szavai halk finomsága, meséje gyengéd mondandója az, amely elhiteti velem egy pillanatra akár, mennyire is imád, mintsem gyermekét -, avagy fiát. ● Forró könnycseppektől áztatott arc, vértől színezett fehér ruhadarab, reszketeg hangok elfojtott némasága. Egyetlen apró mozdulat pusztán, s mintha ezernyi tű szúródna belém. Lázasan rándul görcsbe a testem, miként a fájdalom lehengerlő módon van jelen. Érzem, átélem, s hallom.. Az izzó vas pereme a nyakamat éri, még szinte serceg, ahogy mély, de annál is fájóbb nyomott hagy a bőröm felületén. A pecsét -, az az apró lenyomat - mégis, mintha ezer meg egy jelentést hordozna. Éget... annyira éget, és fáj. A sziszegésem torz kiáltásba fordul, miként a teret kitölti a hangom. S én nem akarom.. nem bírom átélni, sőt nem tudom felfogni. A gyötrelem átjárja a testem, a körmeim a földet kaparják, s a falak beleremegnek az egyre elhalóbb tónusba. Szenvedek. Minden porcikám remegő mozdulata jelzi e jelenséget. Elég.. Könyörgöm, elég... s bár említeném, de az ajkaim nem nyílnak szóra, s egyetlen hang sem hagyja el a torkomat; az üvöltésen kívül. ● Félve csúszom odébb, már-már késztetve önmagam a mozgásra, de.. aztán nagyot nyelve ütközik a hátam a jéghideg falnak. Megállok. Meg kell állnom, hiszen a kőnek nyom, míg rideg tekintete rémisztő jelleggel hatol az enyémbe. S én minden egyes másodpercben vacogok. Nem, nem a hidegtől, hanem tőle rettegve. Apró ujjai a nyakam köré fonódnak, s mintha átkozott volnék úgy néz le rám. - Mindez a Te hibád, a Tiéd, Te.... Te kis korcs. - Suttogja megnyomott éllel, és villogó tekintettekkel. - De ne aggódj, nem fertőzöd meg a többieket.. Minden a régi lesz, míg te... Te, drágám, szenvedsz. - Őrült mosolyra húzódnak ajkai, ahogy elereszt, én pedig ösztönösen csúszom le a kő menténél. Zokogva húzódom össze, billegtetve önmagam; előre s hátra. Minden rendben lesz, ugye? Mindennek helyre kell jönnie.. ➘ Father ● Mindennél jobban érezhető a hiánya, amely hatalmas űrt hagy a szívben, s hiába kívánom azt: ' bárcsak több időt töltene velem', ha nem fog. Vagyis... egyszerűen csak nem tud. Viszont én.. Én magam átvirrasztok akár egy egész éjjelt szinte, hogy a késő este hazaérkező öregemet bevárjam. Ölelést óhajtok tőle, esti mesét kívánok, és azt, hogy lefektessen aludni. S miként megfogja a hatalmas ujjaival az aprócska kezem, én odasétálok hozzá, szinte belebújok, mintsem egy félénk kisfiú. Nevetve borzolja össze erre fel a hajam, majdan egyetlen, mégis hirtelen szerű mozdulattal felkap az ölébe. Repülőset játszva meg sem állunk a szobáig, ahol a takaró alá bújtat, s valami olyasmi megjegyzést mond, hogy: ' te kis rosszcsont, fiam..' Előveszi a mesekönyvet, ahogy egy kellemes már századjára hallott történetet mond el, de mégsem unom meg, sőt kifejezetten élvezem. Túlságosan is szeretem ahhoz, hogy e pillanatot elengedjem. ● Megragadva, a karomnál fogva ránt magával, meg sem állunk, míg el nem éri a célját, s ekkor úgy lök el, mintha csak szemét lennék -, egy nem kívánatos személy. Fülemben cseng mély hangjának ereje, mely egyre feszültebbé és idegesebbé válik. Ordít, üvölt, kiált. Néha rángat, felpofoz, és kérdőre von. Némán pislogok, könyörgőn kúszva tova, de nem engedi -, nem hagyja ezt. Visszahúz teljes erejével, és még nagyobbat üt, sőt annál is ijesztőbb képet mutat. Reszketek, teljes valómban reszketek, de ez nem érdekli őt. Válaszokat akar, csak szimpla feleletet, egy teljesen értelmetlen kérdésre. Nem hatja meg a sírásom, nem foglalkoztatja a hegem, vagy a fájdalmamnak előszele. Pusztán egyetlen dolgot akar Ő: az önös kis célját érvényesíteni bármi áron, miszerint előhúzzon belőlem egy szót, akár mondatot, egy meg nem értett felvetésre. Miért? Miért műveli ezt... pont.. pont velem? ● - Válaszolj már! - Erővel taszít a falnak, a mellkasomtól fogva. - Miért kellett elrontanod mindent? Miért? - Kemény hangja, rosszul esik a dobhártyámnak, de nem próbálkozom a szabadulással, s még a gondolata sem merül fel bennem. Ettől úgy sem tudnék menekülni -, nem, hiszen ő az... az apám. - Csak egy kis fattyú vagy, és most miattad büntet... - Sziszegi fogai közt szűrve a szavakat, ahogy szőke hajfürtjeim a szemeim elé omlanak. Elránt a faltól, majd neki vág, ezt ismételgetve egypárszor, mire elenged. - Csak, hogy megjegyezd. Neked... neked sosem lesz boldog életed ezért, megértetted?! - Ránt fel magához, kötelezve arra, miként az íriszeibe bámuljak, s én némán bólogatok. Fel nem fogva a szavakat, meg nem értve a történteket, s könnycseppeket hullajtva, melyek lefolyva az arcomon a földre érkeznek, s elhalnak. Elhalnak, mintsem az érzelmeim. ➘ Siblings ● ' Bújócska' - igen, így hívják azt a játékot, amelyet a nagyobb testvéreimmel játszom. Pontosan ez a megnevezése, és mostan én vagyok a hunyó. Számolnom kell 100-tól visszafelé egészen 1-ig. Tisztán emlékszem a számok varázslatára, ahogy háromjegyűből kettő, s majdan egy lesz. Ez igazán csodálatos. Mosolygom, életemben először mosolygok, és nem mellesleg boldog vagyok. Velük ki nem lenne az? Eltakarom a szemeimet, és hangosan kimondom a százat, a kilencvenkilencet, a kilencvennyolcat, és így tovább. Hallom halk nevetésüket, lábuknak dobogását a talajon, miként futva indulnak meg elbújni. Akármerre, ahol szerintük őket meg sem lelhetem. Nyolcvan, hetvenkilenc, hetvennyolc.. Egyre lejjebb, egyre közelebb a cél, és nem sokára elérem az egyet. Azt az egyetlen számot, mely után levehetem a kezeimet az íriszeim elől, és elindulhatok. Elléphetek a felvett pozícióból és kutathatok. Kedvemre nyomozhatok. ● Az asztalnál ülve mindenki eszik; közösen eszünk. Mindannyian, mint testvérek. Egyesek összesúgnak, kigúnyolnak, míg mások semmibe vesznek, mintha nem is léteznék. Üres tekintetük a vesémig hatol, s a lelkembe gázol. Érzem, hogy nem szeretnek, tudom, hogy gyűlölnek, hallom, ahogy rajtam röhögnek. Az elmémben játszódik le ez ismétlődő sorozatként, mint egy rossz rémálom. Vajon igaz volna gyűlöletük oka? De hát... hát mit tettem ellenük? Vétkeztem? S ha igen, akkor miben? Miért nem mondják meg, hogy jóvá tehessem? Miért kerülik el folyton a tekintetem, ha rájuk nézek? S miért hallgatnak el, ha netán közelebb lépek feléjük? Miért fordítanak hátat, ha segíteni óhajtok, s miért nem hallgatnak meg, amikor nekem lenne szükségem rájuk? Mi.. mi az az ok, amiért mindenki elfordult tőlem? Vagy... vagy ennyire szörnyeteg vagyok? ● Ciel volt mindig is a legridegebb. Most pedig ő alakította úgy, hogy mindannyian bekerítsenek. Sarokba lettem szorítva, vagyis gondolhattam volna rá, de nem tettem. Ziháltam, féltem, és valahol meg is rémültem. Bár ez érthető volt, hiszen... sokan voltak, és nem szerettek. Lenéztek, megvetettek, és kinevettek. Pusztán azért, mert tettem valamit... valamit, amiről még én magam sem tudok, de ők igen: Ők igenis jól ismerték a titkom. - Tanuld meg hol a helyed.. - Lépett felém, ahogy végig mért. - Túl könnyű préda volnál, de ne aggódj, nem bántalak. Nem vagyok ennyire kegyetlen. - Mosolyodott el pimaszul, ahogy leguggolt mellém. - Viszont... nézd csak őket. Nézd meg jól mindegyiküket, mert ha... ha még egyszer is közelítesz feléjük, akkor velem gyűlik meg a bajod, megérted, ugye? - Nevette el magát, ahogy meglökött, én pedig hátrébb vonszoltam magam. De nem hagyta, megragadott, és kényszerített, hogy válaszoljak, így hát... bólintottam. ➘ Replika ● Luxus értéknek minősült, de én mégsem akartam Őt. S ahogy megkaptam kerültem, bár egyértelműen mondták, hogy csak vele játszhatok. Ragaszkodnom kellett volna hozzá, viszont ez kezdetben nem ment. Féltékeny voltam, hogy mindenki lehetett mindenkivel, hogy a szülők foglalkoznak a testvéreimmel, míg velem egyáltalán nem. Mert igazából senki sem törődött a létemmel. De Ő ott volt. Pontosan mellettem. A nehezebb estéken, amelyeket átsírtam a fájdalmaim hevében, a kínzásokkor, amikor azt tették velem, amit, de mivel nem volt öntudatában, így csak parancsot teljesített, azt, amit kértem tőle. Így velem volt, velem játszott, és a sajátom volt: csak is az enyém. Senki másé. Senkinek sem adtam oda, mindenhova velem jött, mindenhol mellettem állt. Aztán kezdtem megkedvelni, de mire kimondhattam volna... megöltek -, belsőleg ronccsá tettek. Talán ekkor kezdtem el érezni, s egyben legbelül meghalni. ● Ha kifejezhetném a család fogalmát egyetlen szóban, akkor ő lenne az: Vincent. S bár annak ellenére, hogy Replikáns, megállja a helyét. Kedvelem, igazán remekül harcolunk egymás oldalán, és kiválóan illeszkedünk a különféle helyzetekhez. S annak ellenére, hogy nem éppen vagyok érzelmes típus -, féltem. A harcterepen az ő fajtájára halál vár, hiszen csak is azért vannak létrehozva, hogy feláldozzák önmaguk, de az én szememben ez a szabály nem él. Én akkor is megmenteném, ha ezáltal meghalnék. Tudom, tudom, érdekes logika, de... de nekem csak Ő van. Csak egyedül Ő. S ez... ez mindennél többet jelent, mintha sosem lett volna semmim. Kérlek, képzeld el magad úgy, hogy nincs semmid - se család, se szerelem, se semmi -, és most gondolj arra, amid van -, emlékek, tárgyak, jelképek. Neked az fontos, míg nekem ez, így érted, nem? ● - Tessék, ő Vincent. Játssz vele! - Vezették elém az ifjút, a replikát, mintha épp egy robot lenne velem szemközt. - Csak a tiéd, ugye örülsz neki? - Mosolyogtak rám a szüleim, ahogy néztek engem, aztán azt a.... nevezhettem fiúnak? Megráztam a fejemet erősen, és hátrálni kezdtem, ahogy felém lépett volna. - De nekem ez nem kell! - Szólaltam fel hangosan, ahogy könnyes szemekkel néztem a szüleimre. - Nem akarom! - Kiabáltam, ahogy elrohantam a szobám irányába, és magamra zártam. Egy ideig csak őrjöngtem, míg őt az ajtó elé állították. Vajon meddig lehetett ott, s mióta állíthatták oda? De mikor kinyitottam az ajtót -, tudom. Tudom, hogy ő nézett vissza rám.  A sötétség leple finoman fedte be a szobát, elrejtve ezáltal minden értékét. Az áttetsző láthatatlanság, a halotti némaság, a rémisztő jelenség.. Minden ott volt egyetlen árnyalatban: a feketeség tükrébe vonzottan. S még, ha én magam nem is voltam tudatomnál, de a körülményekben ezúttal valami más volt. A hátamon helyezkedtem el, mély álomba zuhantan. Felsőtestem fedetlensége ellenére, sem lehetett szép látvány, ugyanis megannyi seb, és karcolat húzódott rajta. Így fedve fel valamit; egy titkot rólam, s a hegek emlékek voltak, míg az emlékek gyötrelmes gondolatok. Minden mögött jelentős tartalom vonaglott, s az elmém legmélyén lappangott, mintha csak erre várt volna: erre az estére. A vonásaim kisimultnak tűntek, de a külső körülmények fele annyira sem voltak ijesztőek, mintsem a belsőek. A képzeletem kreálmányában ragadtam, s az agyam őrült eszmei játékot űzött. Nem mozdultam ugyan, de belül remegtem. Nem látszott rajtam, de kínzóan szenvedtem. S minden egyes perc, amelyet bent kellett töltenem az álmomban, felért egy örökké valósággal. Ugyanazon képsorok, ugyanazon jelenséghez... Őrület, sínylődés, múlt, jelen, káosz, s veszteség. Mintha éppen festenék. Ecsetvonásokkal vinném a vászonra a színeket, s a paletta ezernyi színskálája uralkodhatna. Időkiesés, térvesztés, s mi talán valakinek külsőleg pompa, addig nekem belsőleg romhalmaz. Aprót mozdultam, mindösszesen csak a fejem felé vánszorgott a kezem, s ez égbe kiáltóan könyörgött -, keljek fel. - Ne.. - Halk, könyörgő szavak. - Ne, kérlek.. - Fájdalmas éllel kihangsúlyozva. - Ne tedd ezt.. - S a szemeim előtt izzó vas látványa. - Nem kell.. - Mindennél borzalmasabb. Az egész valahol a láncokkal kezdődik, csuklóimnál fogva a fejem felett. S ha csak megmozdulok hangosan csörömpölnek, én pedig igencsak ficánkoltam. Bár ki ne tenné ezt? Tetszett a hangjuk, ahogy kikötözve élvezhettem az életem ezen szakaszát. Rántottam egyet rajtuk, mire rám nézett az anyám. A nő, akinek szeretnie kellene, s nem pedig megvetnie engemet. Nem értettem miért... miért teszi ezt. Csak gyűlölettel vizsgált a távolból, ahogy a tűzbe tartotta a billogot -, éreztem, miszerint megakar jelölni. Újabbat húztam rajta, amivel mindösszesen csak annyit értem el, miként a bőrömet súrolta fájdalmasan a fém. Szinte megvágta, s forró vérem lassan csorgott le a karomon. A vérvörös nedű végül leért, eláztatva rajtam a ruhát, s bíborrá változtatva annak anyagát. Anyám elmosolyodott, és a tűz felé fordult, melynek lángjai könnyedén törtek a magasba. Pirosas és sárgás árnyalatok játszottak gyermekded nótát, míg a lobogás tisztán jutott el a fülemig. Hangosan, mégis rendkívülien. Kimaradt a külvilág, és csak a láng volt. Megbabonázó lehetett volna akár, ha nem éppen a szimbólumom készült volna ebből övezve. - S miként megbuksz.. - Szólalt meg nevetve. - ..a szenvedésed öröm. - Kiemelte a vasat a tűzből, a vége szinte sercegett, s izzott. - Ezt mindazért, amit okoztál, s azokért is, amelyeket tenni fogsz. - Suttogta halkan, s mégis megtörten. Olyan volt, mintha valakiről beszélne, de nem tudtam kivenni egyértelműen. S amikor felém fordult, megrémültem. Elfordultam tőle, hátamat mutatva neki. Minden porcikám remegett, reszketeg hangon könyörögtem, miként ne... ne tegye meg. Nem éri meg, hisz' azt teszem, amit mond. De nem hallotta, csak lépkedett felém kecsesen, s hallgatagon. Aztán egyszer elmúltak a koppanások a parkettán. A jéghideg kőt éreztem magam előtt, majdan a nyakamra nyomott bélyeget. Eleinte próbáltam tűrni, de a sziszegést felváltotta az üvöltés. Az üvöltésemet pedig megpecsételte a könnyek hada. Zokogtam, teljes erőből rázkódott a testem, s a földre rogytam. Időközben eloldózott, de képtelen voltam ezt felfogni, nem jutott el színtisztán a tudatomig. Aztán csak annyira eszméltem fel, hogy átjár csonttól csontig a kín. Szenvedtem, üvöltöttem, míg el nem halt minden. Annyiban maradt a hang, elfojtottá vált a légzésem, s már könnycsepp sem folyt le az arcomon. Hagytam magam az érzésnek, a legrosszabbnak, s a létem végének. Ám, nem keltem fel, csak forróan izzó verejték cseppek folytak végig a testemen. Remegtem senyvedt testem elméjébe zártan, s eközben szenvedtem. Mocorogtam ide-oda, átfordultam a másik oldalamra, majd belemarkoltam a lepedőbe, ismételgetve a 'nem' szót. Leizzadtam, s ez a szőke fürtjeimen is látszott. Aztán szünet következett, s a megfeszült vonásokból ismét kisimult lett. A légzésem immáron nem verte az egeket, s a pulzusom is visszakerült a nyugalmi állapotába. Lehetett volna minden normális, de nem volt. - Fel kell kelned, hát nem érted?! -Testem üvöltött, kérlelt, de nem kapta meg az áhított dolgot. Belém rúgtak, emlékszem. Körben álltak, és rugdostak. Csak mert megszegtem a szabályt, és megpróbáltam beszélni az egyik testvéremmel. Ciel nem volt köztük, vagy megeshet, hogy a végére maradt. Aztán ott hagytak, mint egy állatot, mintha semmi volnék -, szó szerint semmi. Annyira fájt minden porcikám, de mire megmozdultam, hogy felállhassak, nos valaki felhúzott magához. Ki is lett volna, ha nem ő? - Sajnálom... - Suttogtam, hangom kellő mértékben elhalt, ahogy a hajamtól fogva húzott magával. - Sajnálhatod is, de ennél többet nem kapsz. - A földre taszított, majd rám lépett. - Megúszhatod, csak mond ki utánam.. - Erősen bólogattam. - ..soha többé.- Soha többé... - Mondtam utána. - Nem megyek senki közelébe.- Nem megyek senki közelébe.- Vagy ennek fejében..- Megértettem. - Nagyot nyeltem, ahogy elengedett, s ott hagyott. Ott hagyott engem; szenvedni. Hangos üvöltéssel ébredtem meg, ahogy izzadtság cseppek milliói borították a testemet. S rá kellett jönnöm, hogy csak álmodtam. Csak egy rossz álom volt, hiszen ez nem történt meg. Nem, nem, és nem... Ekkor lépett be a szobába Lysandra, nyilván a közelben lehetett. Azonnal magamra kaptam a takarót, ahogy sűrűn pislogtam rá. - Meg vagyok. Mindjárt megyek váltom őket. - Fújtam ki mélyen a levegőt. - Nem ezért jöttem.. - Mondta halkan, a fejét rázva. - Akkor miért? - Néztem rá értetlenül. - Azért, hogy szenvedj.. - S előkapott egy kést, miként nekem esett vele. Én pedig igyekeztem elkerülni, védekezni, és mindezt nem hagyni. - Neeeee! - Ébredtem meg ekkor már ténylegesen, ahogy megráztam a fejemet. - Az Istenit! - Üvöltve dobtam félre mindent, ami körülöttem volt, és tomboltam. Tombolnom kellett, mert ezt ép ésszel nem bírtam. *** Könnyedén csúszok le az ágy mellé, miként letérdelve összekulcsolom az ujjaim. Megtámaszkodva a puha felületen pedig, mormolni kezdem magamban a már jól ismert szöveget. Imádkozom az Úrhoz, keresztet vetek, és mélyen kérem Őt, miként tegyen rendet. Minden egyes éjjelen, sőt reggelen, ugyanazon menet fogad, s egyaránt búcsúztat. A “ Miatyánk...” kezdetű szálló ige, mely ajkaimról úgy pereg le, mintsem egy üres gondolat. Mindeközben nincs reakció a kérésemre, avagy netán válasz jelleg, amitől kissé könnyebb lehetne. Csupán a semmi tengődik a háttérben húzódva, s mintha, a falak őriznék meg halk szavaim átkozott súlyát. Remegek, egyre feszültebb leszek, s végezettül elvesztem a reményt.. Halk kacaj, mely az elmém mélyéig hatol. Megvető pillantások, amik által kinéznek a sorból. Átkozott kín az, amely legbelül a lelkemen pecsételődik meg, mint egy forró viaszba nyomott pecsétgyűrű jelképe. Érzem, ahogy felemészt az izzó vas okozta lehengerlő gyötrelem, de nem hagyhatom ezt. Nem adhatok ki több hangot -, nem tehettem meg. S miként értelmet nyer a lét, úgy hanyatlik le a fény. S immáron nem bírom vissza fogni önmagam. Összecsukló testem pedig egyre lázasabban remeg, s mint az életéért könyörgő halandó, hagyja el az ajkaimat az őrült kiáltás kellege -, fájdalmasan, hosszasan, és megalázón. Tulajdon vérem teszi ezt velem, kinek szeretnie kellene, s nem megvetnie engemet.. Voltaképpen elégedettnek kéne lennem, nem igaz? Hiszen mindent megkaptam, amiről más csak szinte álmodik -; egy nagyszerű életet, tökéletes szülőkkel, és megannyi testvérrel. Ami azt illeti, nos... természetesen mindenki idősebb tőlem, de bármilyen jól is hangozna az Elit család tagjaként viselkedni, mégsem megy. A sok pompa, a számtalannyi pénz, de még a hírnév kedvéért sem. Valahogy sosem élvezhettem eme életvitellel járó előnyök gondjait, de még meg sem közelíthettem a fogalom elméletének értelmét sem. Olykor a látszat néha csal, és a hírek... azok igazán hamisak, kiábrándítók, s hazugok, mintha csak róluk beszélnék. De hát.. hogyan is mondhatok ilyet, ha mindenem megvan, nem de bár? Egyáltalán mi jogon panaszkodom, hiszen mások örülnek, ha élni tudnak... élni, s mily' vicces is e gondolat. A család szó nálam sosem létezett -, vagy legalábbis nem abban a fogalomban, amelyben kellene. A háttérben mindig is titkok lappangtak, amelyekről hangosan sosem beszéltek, de érezhető volt a megvetés és a gyűlölet az irányomba, amelyet előszeretettel tanúsítottak. A kivételezés pedig egyenesen mocskos módon zajlott. Mindegyik testvéremmel foglalkoztak, sőt szerették őket, nekem meg... vettek egy replikát - személyre szabottan -, hogy szépen lefoglaljon, és a közelembe se kelljen jönniük. A testvéreimmel nem nagyon érintkeztem, hiszen egy luxus replikáns... mennyit is ér?! Eleinte gyűlöltem őt, bár semmiről sem tehetett. Ő maga volt a legártatlanabb az egész házban -, sőt a családban. De erre túl későn ébredtem rá, hiszen mire megkedveltem, s be is vallhattam volna neki, nos... kiiktatták belőlem az érzelmeket. Elzárkóztam, magamba fordulva, ezáltal eltávolodva mindentől, s mindenkitől. Persze, lehetne azt mondani, miként nyíljak meg, talán fejezem ki az érzelmeket. De mindezt megtenni? Ugyan már! A lehető legnagyobb bűn, hisz: “ szeretni egyet jelent a pusztítással, akit pedig szeretnek, az elpusztul.” Így hát, hátat fordítva mindenkinek, leléptem a szülői palotából, s magam mögött hagytam az Elitséget, míg már évek óta a katonaság soraiban tengettem a napjaim, mintha csak világéletemben erre készültem volna. *** Az ajkaim finoman súrolták az üvegfelületet, miközben lassan kortyoltam bele a nedűbe, immáron újfent. Az alkohol hatását kellett volna ekkor éreznem, azt a fajta mámorító bódulatot, s a kijárt kevés időnyi szabadságot, de ehelyett... elsötétült minden. Elvesztettem az egyensúlyomat, és ezáltal elejtettem a poharat. Apró szilánkként hullt szerte szét, s mint áldozat rogytam térdre, hiába kapaszkodtam meg kénytelenül a falmenténél, ha mindez szinte mit sem ért. Méregként áramlott az ereimben a szer, melyről a lehető leghalványabb fogalmam sem volt. Körülöttem az emberek megrémültek, helyet hagyva, míg néhányan mellém rogytak, ahogy elájultam. Egy ideig talán még vergődtem is fájdalmamban, miként száguldó szívverésem egy sebes autóhoz képest ezerszeres fokozatban diktálta az iramot. Aztán kiesett minden. Nem volt már többé szoba, emberek, és ital... Nem volt levegő, melyet magamba szívhattam volna, avagy ügy, amelyen dolgoznom kéne. Csak üres képek áramlottak előttem; emlékek. Régi, de annál is kedvesebb képek, ahol nem volt küzdelem, ahol nem ítéltek meg, csak úgy kezeltek, mintsem egy gyermeket. Régen, nagyon régen, de egyszer igazán boldog voltam... - Elveszítjük... - A kijelzőn egyre alacsonyabbá vált a pulzusértékem jelzése. A szívem talán feladta a küzdelmet, de az eszem nem. Újra, és újra egyetlen képet játszott le nekem. Tudom, hogy sosem voltam lent, ám, mégis... mintha a lábaim érintették volna a forró talaját, a sivatagos táj érzetének szimbólumát. Láttam a nap, s az árnyék határát, a sors hanyatlását, s értékének tisztaságát. Minden ott volt egyetlen nézőpontban: fény, remény, öröm.. Sosem látott érzelmek egyvelege, s miként közelebb léphetnék felé, avagy csak bemehetnék e rejtett kapun -, eltűnik a szemeim elől. S aztán fakóan bámul rám a hallgatag sötétség, és megannyi árnyalatának fekete messzesége. Tehát, ez lenne a sorsom végkimenetele, miként sose leljek boldog rendeltetésre? Egy igencsak idegesítő, erősen csipogó hangra ébredek. Először azt hiszem, hogy az ébresztő az, de hamar rájövök, miszerint ez lehetetlen. Kiszáradt ajkaimat összezárva pedig, nagyot nyelek, miközben hunyorogva igyekszem kinyitni az íriszeimet. Egyáltalán hol vagyok? Minden gondolatom közül ez a legelső, sőt egyben legértelmesebb, amely világosan fogalmazódik meg az elmémben. S mint vészjelző kapcsol be nálam a pánikgomb. Sűrű pislogást követően, természetes módon felülnék, de a belém nyilalló fájdalom hatására megakadályozódik e merénylet. S sziszegve dőlök vissza a hátamra, ahogy e pillanat tört része kapcsán belép egy nővér -, míg a szoba ürességét ekként váltja fel az élettel teliség. - Látom magához tért. - E szavak nyomán ösztönös lépésként, újabbat nyelek. Megannyi érzelem ölt bennem hirtelen testet, s ugyanennyi kép is párosul hozzá. Aztán, feléled előttem az utolsó dolog, amelyet a pillanat okán tapasztalhattam... az ájulás.. De mitől? - Mégis mi történt..? Sőt... mióta vagyok itt? - Sürgetően teszem fel számára a kérdéseket, mintha csak el lennék maradva az idővel, s evégett száguldva rohannék tova. - Nyugodjon meg, kérem.. - Mondja azon a bizonyos lágy hangon, ahogy az egy ápolónőtől várható. - ..egyelőre ne zaklassa fel magát. Csak pihenjen, és gyűjtsön erőt, hiszen már az is kész csoda, hogy felébredt. - Néz rám barna tekintetével komolyan, de én ezzel ellentétben nem tudok várni. Hiszen.. mégis miért időznék? Azt sem tudom, hogy... vajon.. hány nap telhetett el? S a feladataim..? - Nekem kötelességeim vannak, mint katona...- Azok megvárják önt, és amúgy is... - Sóhajt fel hangosan. - ...csupán egyetlen nap telt el. Nem fog Ön nélkül, meghalni a rendszer. - Húzza el a száját, miközben gyorsan rögzíti az adataimat. - De... mi okozta ezt? - A hangszálam megremeg, ahogy a nő keze után kapok, s ekkor megvillan az egyedi kódja. Replikáns.. - Mérgezés az oka, de ne aggódjon, ugyanis időben kapott ellenszert, s mint mindenre, erre a mai technika simán képes, ön pedig kifejezetten egészséges. - Mosolyodik el, ahogy kilép a szobából, így hagyva ott engemet, megannyi gondolattal, kétellyel, és kérdéssel. Míg bennem élesen pedig egyetlen felvetés villan meg: Vajon ki okozhatta mindezt?Néha elvesznek ütött, kopott, szürke darabjai. |
| KatonaDarren Achard Play By : Mr. Dominic Sherwood ↯
Keresem : “To love is to destroy, and that to be loved is to be destroyed.” ↯
|
