Teljesen átlagos napnak ígérkezett. Mint mindig, most is kora reggel, négy órakor kapcsoltam ki az éjjeliszekrényemen lévő ébresztőt. Gépiesen, egyetlen határozott mozdulattal nyúltam gombjáért és felnyílt szemhéjaimat a robotizált reggeli rutin követte. Felültem az ágyon, majd letettem mezítelen lábfejeimet az alatta is elterülő szőnyegre. Balommal kiszedtem csipáimat és elindultam a fürdőszobába felfrissülni. Minden nap ugyanaz, még lefekvés előtt sem változik semmi, csupán a kiindulás helye és a megérkezés célja. Másodpercre pontosan meg tudom mondani, hogy mennyi időt vesz igénybe, míg a tökéletesre vasalt ruháimat magamra öltöm. Egyetlen kósza ráncot nem hagyok az anyagon, még arcomon sem. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. Precízen, gondos munkával, ugyanakkor a lehető legrövidebb idő alatt készülök el. Mindig ugyanazt viselem, látszatra. Az igazság az, hogy öt, teljesen megegyező szabású és színű viseletem van; fehér ing, sötét nadrág övvel és hozzá illő, egyedi szürke kabáttal. Ezenfelül van egy valamivel eltérőbb kialakítású, szintén speciális tervezésű szettem, abból kettő egyforma, ha különleges alkalomra kellene elkísérnem a gazdámat, valamint az óvatosság kedvéért két, majdnem fekete pizsamát kaptam amik valójában sötétkékek, mint az éjszakai égbolt. A helyzet az, hogy az összes alsóneműm és zoknim is teljesen egyhangú, mint a fekete elegáns cipőim. Egyedül nyakkendőből van néhány különböző színű, mintájú darab. Ami azt illeti, nekem nincs is szükségem arra, hogy hatalmas ruhatárral rendelkezzek. Megszokott, ápolt, tökéletességre törekvő és azt el is érő, precíz megjelenés jellemez és ebből sohasem adok alább, már-már elvárás irányomba mind a körülöttem lévők mind magam részéről. Noha, így mindig felismerhető vagyok, eddig sosem jelentett akadályt a tömegben való elvegyülés. Ötven százalékban. Egyszer a gazdám mondott erre valamit, hogy mi lehet a probléma, de nem értettem az általa használt szavakat, pedig nem használt másik nyelvet.
A mai napon sem festettem különben, önmagam voltam már amennyire egy replika ez elmondhatja. Mint mindig, most is nálam volt a szolgálati fegyverem, természetesen úgy, hogy a kíváncsi szemek ne vegyék észre, de ha szükség lenne rá hamar elő tudjam rántani. Értékes másodpercek múlhatnak ezen. A Drayton birtokon volt találkozó reggeli után, pontban tíz óra huszonkettő perckor. A gazdám, akit immár tíz éve szolgálok Charles H. Walsh egyik berögződése volt, hogy sosem kerek időpontban, ám annál pontosabban jelent meg mindenhol. Ezt tiszteltem benne, előnyös tulajdonságának tartottam. Ahogyan ő is megfogalmazta: „Az ember hajlamos elkésni a kerek megbeszélésekről, de ha valaki egyszer egy szokatlan időpontot kér, mindig pontosan a megbeszéltek szerint jelennek meg. Egyszerűen kíváncsiak miért pont akkor.”
Az ajtót egy szolga nyitotta ki. Még a bejáratnál utasításba kaptam, hogy foglaljam el magamat, mivel nem szükséges ott állnom a két tárgyaló fél feje felett. Mr. Walsh amikor udvariasan fogalmaz és lágy hangon szólal meg akkor is parancsokat osztogat, mindegy milyen a szóhasználata. És, sosem ismétli önmagát. Egyetlen egyszer tett kivételt, néhány évvel ezelőtt. A saját szemeimmel láttam milyen súlyos következményekkel jár, ha ily’ módon kiborul.
Absztrakt mintás nyakkendőmet egy nyakkendőtűvel tűztem fehér ingemhez. Néhány pillanatig az előszobában nézelődtem, elemeztem a berendezést, mígnem a minket beengedő szolgálóhoz fordultam és megkérdeztem, hogy merre találom a könyvtárat. Először jártam itt, én mégis tudtam ennek a helyiségnek a létezéséről. Ostobaság lett volna az ellenkezősét feltételezni, minden valamire való gazdag házában van egy kisebb vagy nagyobb szoba tele könyvekkel. Ha nem is olvasnak hát pusztán erőfitogtatásból. Ez is hozzá tartozott elit körükhöz.
Alig lehettem benn pár perce, a sorok között jártam, mikor hallottam az egyik bejárati ajtót nyílni. Elindultam a hang irányába és amint megláttam az embernőt rögtön megtorpantam. Kihúzva magam, mint mindig, és ahogyan azt az illem megkövetelte én köszöntem elsőként.
— Üdvözlöm. — hangom kifejezéstelen és érzelemmentes volt, ugyanakkor kézzelfogható volt benne a tapintatosság és tisztelet. Azt hiszem, megijeszthettem. A lehető leghalkabban léptem mögé és emiatt olyan hirtelen fordult meg, hogy egy pillanatra azt hittem sikoltani fog. Halk léptek. Szakmai ártalom.
— A nevem Connor. — mutatkoztam be én is, ám nem fogadtam el kézfogását. Nem vagyunk egyenrangúak. Ő számít, én pedig nem. De, udvariatlanság lett volna nem viszonozni a gesztust, így hát alig észrevehetően, közben mégis ügyelve rá, hogy a Kisasszonynak feltűnjön, meghajoltam. Amint felegyenesedtem folytattam a beszédet, noha arcizmaim nem sokban egészítették ki a szavakat, hiszen, én nem vagyok emberi lény. Én nem érezhetek és nem is közölhetek információt oly’ széles spektrumban, mint ők.
— Michael Drayton titkárnője, valóban. Én Charles Walsh testőre vagyok. Örülök a találkozásnak. Kérem, engem nem zavart meg semmiben. Ha gondolja, távozom. — ajánlottam fel számára a magányt, hiszen nem azért jött ide, hogy társalogjon valakivel. Semmi esetre sem szeretném zavarni őt jelenlétemmel és ez szavaim milyenségéből érezhetőek is voltak, annak ellenére, hogy hangszínem semmit sem változott, mintha végig egy bevásárló listát olvasnék fel, valahogy mégis ott lapul az udvarias tisztelet és alázat közvetítése irányába. Szelíd közöny. Lassan, érthetően fogalmazok, beszélek, mintha csak attól tartanék nem érti meg szavaim. Az igazság az, hogy ez a részemet képezte. Az örök nyugalom, mintha mindig mindenre ráérnék és lenne időm kiejteni ezeket a hangokat, amik végül egy folyamat végén beszéddé formálódnak.
Egy gép vagyok, feláldozható. Nem egyéb.

Ahogyan a szívverés egyenletességének megőrzése, úgy a fájdalom és más külső kellemetlenségek is — mint az esőben álldogálás ernyő nélkül vagy a hideg és meleg hőmérsékletkoncentrációnkat romboló ereje — ezek egy bizonyos mértékű figyelmen kívül hagyása is tanulható. Egy részét belém plántálták, akár egy kódot. Egy sor algoritmust. Ugyanakkor rengeteg egyebet saját tapasztalat útján kellett elsajátítanom, az eleve megszerzett, velem született tudást pedig gyakorolnom szükségeltetett, hogy ne éles helyzetben döbbenjek rá: félresikerültem. Nem engedhetek meg magamnak egyetlen egy bukott küldetést sem. Az meghibásodásomat jelentené és gazdám okkal küldhetne lecserélésre. Néha, úgy érzem, amikor a viselkedésemről beszél és az abból adódó emberekkel történő társalgásaim kisebb-nagyobb negatívumairól, mintha rossz lennék. Igyekeztek tökéletessé formálni, noha a világ és maguk az emberek közel sem állnak hozzá. Az én hibám… hogy is fogalmazott Mr. Walsh? „Túl merev vagyok.” Nem értem. Minden helyzetet igyekszek a lehető legkülönfélébb módon kiértékelni és megválogatni a lehetőségeimet. Aztán mindig hozzáteszi: „Ettől a hibádtól eltekintve tökéletes vagy. Sőt! Ez tesz azzá. Azok a faszok remek munkát végeztek! Tökéletessé teremtettek, Connor, és ezért vagy borzalmas társalgó partner.” Ezután mindig tölt magának egy pohárral és e szavakkal zárja le, mielőtt távoznék a szobából: A tökéletesség erősen túlértékelt manapság és rém unalmas.
Ezen emlékkép suhant át elmémen, mikor befejezve szavaimat a nálamnál valamivel alacsonyabb titkárnőre emeltem barna íriszeimet. A saját kimértségemmel ellentétes, mint a legtöbb ember. Azt hiszem, ő is azon kevesek egyike, aki nem jött rá azonnal kilétemre. Hirtelen lépett közelebb, egyenesen bele az úgynevezett személyes szférába és megragadta egy kellően határozott, önkénytelen mozdulattal alkaromat. Meg sem rezdültem a másodpercek hevessé vált szemcséi alatt. Mintha mi sem történt volna. Pedig történt. Enyhén mozdítottam fejem, de nem lefelé, alig egy centit oldal irányba az engem megragadó kéz felé. Íriszeim lesiettek egy másodpercnyi idő erejéig, ám szinte azonnal a nő felsőtestének vonalát követve visszatértek arcának vonásaihoz és tekintetéhez, mely engem fürkészett. Koponyám is követi pillantásom és ettől az apró mozdulattól eltekintve mást nem felelek reakciójára. Türelmesen, szótlan várom, hogy végül összeszedve magát elengedjen. Enyhén megszorította alkarom. Nem fájt, közel sem. Egyszerűen éreztem egy egészen apró nyomásnövekedést, ami nagy valószínűséggel Miss Willson tudatalattijának műve. A test olykor sokkal többet elárul, mint a szavak, és a kettő egymásnak számtalan alkalommal ellentmond. A középkorú nő barna íriszgyűrűibe bámultam melyek körbe ölelték fekete szembogarát. Akarta, hogy maradjak. Annak ellenére is, mostanra könnyedén realizálhatta kilétemet, ami az emberektől rögtön távolságtartó magatartást vált ki, esetenként ellenszenvet.
Fejemmel, tekintetemmel követem mozdulatait miként lép odébb és közelíti meg az egyik fotelt, amelyre le is ül. Közben szól, hangja visszaverődik a könyvtár robusztus csendjén át és megtör mindent ami a helyiséghez köthető fogalom lenne. Az üresség eltűnik, de belőlem nem.
Utána fordulok testemmel. Mozdulataim tiszták, egyenletesek és a lomhaság sem csúfítja szépséget előidéző határozottságát. Közelebb lépek egyet, kettőt míg el nem érek a vele szemben lévő ülőalkalmatosságig. Ám, nem foglalok helyet. Lenézek a bútordarab ölére, majd barna tekintetem a nőre emelem. Nem szólok, csendesen állok néhány másodpercig. Végül körbe nézve az ülőhely elé lépek és elfogadom a meghívást. Egyenes háttal dőlök hátra és tenyereim combjaimra helyezem. Oldalra fordítom fejem, az egyik polcsorra kúszik pillantásom, majd ismét egyenesbe helyezem magam, hogy figyelmem az embernőnek szenteljem illetve, kérésének eleget téve szóra nyissam ajkaim.
— Szeret olvasni? Vagy a csend miatt jár ide? — érdeklődöm változatlan hangszínnel és arckifejezéssel.

Kihúzva magam ülök a fotelban. Vonásaim letisztultak, arcvonásaim alig mozdulnak miközben rögtön két kérdést is intézek a velem szemben helyet foglalt nőnek. Hangszínem változatlan, olyan, mint korábban. Ugyanakkor nem rideg annak ellenére sem, hogy élettelennek hat. Inkább enyhén barátságos, közvetlen a hang, mely elhagyja torkomat és mégis tökéletesen illik tartásomhoz, megjelenésemhez. A maga kettősségével válik kellemessé és taszítóvá egyszerre, így az ember nem tudja eldönteni inkább társalogna velem vagy csak csendesen fürkészné semmit mondó izmaim.
Ajkait szóra nyitva felel, majd megemelkedve egy polcsorhoz lépve finom ujjai közé vesz egy könyvet. Ma már a könyvek igen ritkának minősülnek. Minden digitálissá vált. Érintőképernyőn jelennek meg az újságok, magazinok, hírek és minden más szórakoztató jellegű cikk is. Az emberiség magasan előre lépett a fejlődés útján, folyamatosan ível felfelé technológiai fejlődésében, miközben rögeszmésen kapaszkodik néhány régi, megszokott dolgához. Legfőképpen a rossz szokásokat nem tudják levetkőzni magukról és nem törődnek egymással sem, nemhogy a környezetükkel. Önmagukat roncsolják szét, sosem volt fontos számukra más önmaguknál bár saját testi egészségükkel továbbra sem törődnek. A való értékek kihalnak és az egykor fényes hagyományokat, jó szokásokat talán már csak odalenn tudják elmesélni utódaiknak azok, akik még tudjuk mit jelentenek a múló értékek és hogyan kell egymásról gondoskodni. Replikákba programozzák azt, amit ők lassanként elfelednek, alantas munkákat, szemét szedést bíznak klónokra holott észre sem veszik, ők maguk a hulladék. Vajon tényleg így van? Vagy az öregséggel bölcsebbek lesznek, de akkor már késő bármin is változtatni? Nem. Változni vagy jót cselekedni… bocsánatot kérni sohasem késő.
Balommal a nekem nyújtott könyvet átveszem. Magam felé fordítom, elolvasom a címét és a magam lomhaságával felcsapom azt. Lapjai megsárgultak az idő vasfoga által. Azt jelenti, hogy a lapok kezdenek tönkremenni, elsavasodni és idővel teljesen szét fog esni az egész. Nem marad más utána csak kidobni való anyag, mely még tűzgyújtásra se érdemes. Ahhoz, hogy meglehessen őrizni gondozni kell, időt kell rá fordítani, ápolásra szorul, mint bármi más. Van rá mód, hogy a savasság eltűnjön, a lapok megfiatalodjanak és a tartalom ne vesszen el, ám ahhoz szakemberkel olyan tanulmányokkal és gyakorlattal mely ma már hasztalannak bizonyul. Talán akad még valami az egyik égi városban, aki helyrehozhatná. Esetleg a földön.
— Valami szent, lélegzetelállítóan édes, csodálatos érzés élt a szívében, amely csak nőtt, nőtt a magára kényszerített némaság hosszú napjai alatt és emlékekből meg reménységből táplálkozott. — idéztem a könyvből úgy, hogy az már csukva volt kezeim között. A mondat elején még a borítót bámultam barna íriszeimmel, ám a végére felemeltem tekintetem és egyenesen belenéztem az időközben helyet foglalt nő tekintetébe, miután ő maga elmondta milyen olvasmányt adott át nekem. Rengeteget olvasok. Különösen azokat amelyek mindössze porfogónak díszelegnek a gyűjtők polcain, hiszen számukra csak sok nullát érő trófeák, mellyel saját előkelőségüket igyekeznek bizonygatni, holott nem veszik észre minél jobban verik saját mellkasuk és minél hangosabban szól hangjuk annál kevesebbet érnek valójában.
Miután elhallgatok egy pár másodperces néma csend után visszakapom saját kérdéseimet. Mielőtt felelnék rájuk a rám jellemző nyugalommal és úgynevezett lassúsággal, ráérősen állok fel még mindig az Elfújta a szél című olvasmányt fogva. Odalépek vele korábbi helyére és visszateszem oda, ahonnan a titkárnő elvette. Pillantásom átvándorol néhány könyvgerincen, az előttük porosodó polc lapján, majd elindulok egy másik sorhoz. Mozgásom nem vontatott, noha tartásom végig egyenes már-már merevnek mondható még sem olyan, mint egy élettelen roboté. Folyamatosan siklanak izmaim, noha minimális energia felhasználásra törekszem, így arcizmaim is szinte kifejezéstelenek. Az újabb sorba érve itt is körbenézek, és csak eztán nyitom válaszra ajkaim.
— Azt hiszem, a választ már tudja. — fordítom fejem a nő irányába és vissza — A könyvtár csendje segít a gondolkodásban és több, mint egy üres, berendezetlen szoba. — teszem hozzá, majd tekintetem hirtelen megakad egy olyan könyv gerincén, mely olyannyira megkopott már, hogy a rajta lévő feliratot elolvasni se lehet. Mellette lévő társai szintén ilyen állapotban voltak sorakoztak így tudni lehetett, egy adott könyv összetartozó példányai ezek. Több kötetes mű. Lábujjhegyre kellett állnom, hogy karom a magasba emelve elérhessem őket. Nem volt egyszerű megragadni a gerincet és lassan, óvatosan kihúzni a többi közül, de sikerült. Testsúlyom visszakerült a helyére, újfent telitalpon álltam. A por vastagon belepte, borítója teljesen kivehetetlen volt. Lefújtam róla némi koszt, gondosan nyitottam fel a kemény fedelet, mely recsegve, ropogva adta meg magát. Kifejezetten rossz állapotban volt, a nyomatott betűk egy részéről teljesen kikopott már a tinta, de a belső oldalon lévő első lap még őrizte a címet: Háború és béke.
Nyugtáztam magamban, hogy már olvastam és igen ritka egy példány, olyannyira, hogy saját gazdámnak csak a második kötet van meg, így se az első se a harmadik, de még a negyedik sincs benne tudásomba, ám azzal kellett beérnem, amivel Mr. Walsh rendelkezett. Kár, hogy ezen darabok is olyannyira az idő áldozatául estek már nem lehet őket elolvasni anélkül ne lennének hiányos részek vagy a könyv ne válna hamuvá kezeink között. Ezért is csuktam be óvatosan, majd emelkedtem meg ismét és ügyelve arra, ne legyen nagyobb baja visszacsúsztattam helyére.