A falap, ami órákon át a fényt zárta el előlem, most váratlan hullott a talajra. Éles puffanással feküdt el a drága viaszolt fa padlón. A szemem elsőre nehezen szokott hozzá a fényhez, így grimaszolva próbáltam eltűrni a hirtelen környezet változást. Aztán, ahogy az erős fény már nem tűnt annyi fájdalmasnak, emberek tűntek elő a korábbi foltokból. Égiek. Hát kíváncsian kapkodtam szemeimet arcról arcra. Egészen addig, míg meg nem pillantottam őt. A sötét csíkokkal tarkított szőkés göndör haja, néhol ráomlott a homlokára. Az ezüst-zöld szemekből a gyűlölet sugárzott. Bár nem gondolkodom, nem úgy mint egy igazi ember, mégis képes vagyok elemezni a környezetemet. És ő... Ő határozottan nem akart itt tudni. S ha képes lettem volna, biztosan abban reménykedtem volna, hogy nem őt kell majd gazdámnak neveznem. De a szénám úgy áll, hogy bármi is legyen, követnem kell őt. A fiatal fiú. Az idős férfi és ő. A morcos. Hát kilépve a dobozomból tettem magam elé kezemet egymásra téve őket. Hátam mögött a vérvörös szalagomat húztam, tarkómon a masnival. - H1212-es példány szolgálatukra. Tisztelettel kérem nevezzék meg gazdámat. - hajoltam meg előttük mélyen, egészen addig míg valamelyik a hátamra nem tette a kezét, hogy felegyenesedjek. Csak ott állt mellettem és nézett az idősebbik fiúra. Aztán a válasz egy pillanatra megütött. "Nekem nem kell! Ő nem ugyanaz" Hamar azonban kedves mosolyra húztam ajkamat és néztem magam elé, mint akinek elment az esze. Csak a szemem sarkából láttam, ahogy távolodik. Kilép a szobából és én teljesen tanácstalanul ragadok itt. Az idősebbik férfi biccentett át fejem fölött, mire megjelent mellettem egy replikáns. Igazán modortalan lehetek, de azt gondoltam, hogy micsoda egy bamba feje van. Semmi nem volt benne. - H1212, kérlek kövesd a gazdádat. - intett a hamarosan eltűnő férfi irányába, mire én csak zavarodottan álltam ott. Féltem, hogy felidegesítem. Ha felidegesítem, sosem ad nevet. Sose lesz gazdám. - H1212, kérle... - csengett a fülemben a replika erős női hangja, s persze nem kívántam ismét végig hallgatni ugyan azt a mondatot. Hát azonnal lépteket tettem a szőke férfi irányában. Őt követve nem álltam meg semmiért, csak ha ő is így tett. Tanácstalan voltam. Nevet akartam. Parancsot! Célt! De helyette csak egy nyomorult dísz cirkáló voltam a seggében.
Ahogy megpillantottam a lány... ,lány... inkább valami ami abban a fadobozban volt, nagy szemeit megfagyott bennem a vér. Nem tudtam levenni róla a szemem, mégis... rosszul lettem a gondolattól hogy ki áll előttem. Én ezt nem akartam. Őt nem akartam. Nekem az eredetije kellett, aki Aurumban volt. Aki kiadta az utamat, és látni sem bírt többé. Ő nem ugyanaz volt. Nem voltak a fejében az emlékeink, az emlékei, az érzései, a gondolatai. Ő csak egy.. utángyártott húsdarab volt. Tartalom nélkül. A lány kilépett a dobozból, a nyakán óriási vörös masni díszelgett. Ajándék volt nekem. Meghajolt előttünk és azt kérte nevezzük meg a gazdáját. Minden bizonnyal ez voltam én. Undorodva léptem hátra egyet és apámra néztem. Sugárzó mosoly játszott az arcán... Mintha jót tenne velem azzal hogy őt idehozta. Bolond... Politikus létére teljesen bolond. És egy egész országot vezet egy ilyen ember. - Nekem nem kell! Ő nem ugyanaz! - jelentettem ki és azonnal megfordultam hogy kicsapva az ajtót hagyjam magam mögött ezt a kabarét. Végigviharzottam a folyosókon, nem is foglalkozva azzal hogy jön-e utánam valaki. Megint láttam a mosolyát. Ugyanaz volt. Ugyanolyan szép, de semmi nem volt mögötte. Újra és újra emlékeztetnem kellett magamat hogy ő senki. Ő nincs. Ő nincs velem. Ordítani tudtam volna a dühtől. Aztán meghallottam magam mögött az apró koppanó lépteket. Megfordulva pillantottam meg a lány ártatlan arcát ahogy utánam szaladt. A haja és a masnija lobogott ahogy sietett felém. - Mit akarsz?! - ripakodtam rá - Menj vissza a gyárba ahonnan jöttél! - tártam szét a karom dühösen. Úgyis csak átmeneti megoldásnak szánták. Mig elfelejtem Katherinet. Gondolom kitalálták hogyha majd rájövök milyen üres és reménytelen ez az egész akkor végre tovább lépek és elengedem őt. De ez nem ő. Ezen nem tudok továbblépni. Mit terveztek? Hogy majd szépen befogadom? Hogy beleszeretek egy replikánsba? Gondolkodnak ezek egyáltalán? Mitnha egy guminőt ölelgetnék. Nincs tudata. Nincs benne semmi. Egy üres, csontbl és húsból készült burok amit azért hoztak ide, hogy néha megdugjam aztán rájöjjek hogy egy replika sosem fog úgy viszontszeretni ahogy Katherine tudott volna. De ő sem szeretett és ez nem az ő hibája. Az enyém is... Sőt... főleg az enyém.
A talajon tükröződött testem. Mintha a saját talpamon állnék. A fény az arcomat melengette, sötét foltokat vetítve a falra. Csak néztem rá, ahogy felém fordult. Ahogy tekintetünk egymásba ért. A sötétség amit sugárzott szinte felemésztett. Idegesen szorítottam össze fogaimat és cseppnyi kétségbeesést csempésztem arcomra. Tanácstalan voltam. Csak őt láttam magam előtt. A megtörhetetlent. Aki nem tud mit kezdeni velem és én sem tudok vele. Hiszen mit tudnék? Nem maradt más, mint hallgattam a keserű szavakat egy megkeseredett ember szájából. Ahogy elküld. De nem fogadhattam még szót neki. Név nélkül nem. A gyomrom összerándult és néhány pillanatig csak néztem rá. Mintha nem tudtam volna, hogy mit kéne mondanom. Aztán egyszerűen mélyen meghajolva előtte néztem magam alatt tükörképemet. Csak néztem a saját szemembe. Ahogy a vörös szalag átszalad a vállamon és lóg elém. - Sajnálom... - kezdtem bele- Ha csalódást okoztam. - jelentettem ki, miközben megcsapott a huzat. Vöröses hajtincseimbe bele kapva söpörte arcomba fürtjeimet a szél. - Ám..- egyenesedtem fel, majd lépteimet felé irányítottam. - Amíg nem ad nevet, addig nem teljesíthetem a parancsát, Mr. Drayton. -Ujjaimat egymásba fűztem magam előtt, miközben tenyeremet magamhoz szorítottam. Talán legbelül reménykedtem benne. Reméltem, hogy egyszer kimutathatom azokat az érzéseket, amikor most belülről kínoztak, aztán egyszerűen csak maguktól eltűntek. Mintha ott sem lettek volna. Hisz ekkor még nem tudtam milyen útra tévedek. Mindössze a jelent láttam. A tanácstalanságot, amivel kínzott. Mert ő taszított bele azáltal, hogy nem fogadott szárnyai alá. De ha nem is akar? Akkor mi értelme van a létezésemnek? - Kérem. Ne utasítson el! Csak szeretném végezni a munkámat... - alásan, kissé félve kértem arra, hogy fogadjon magához. Ám nem néztem a szemeibe, csak álltam mellette és a talajról bámultam, ahogy tükörképünk egymás mellett állt. - Hagyja, hogy bizonyítsak. Higgye el, meg teszek mindent, hogy megfeleljek. - Alapvetőleg egy replika nem könyörög. Nem kér, mert nincsenek vágyai. Egészen addig, amíg tanácstalan és céltalan. Hisz a célja vesztett ember is süllyedni kezd. Nem is kérdés mi történik egy replikánssal, akinek elveszik az életcélját, azzal, hogy nem adnak neki munkát. Feladatot. Én is fokozott feszültséget éreztem a mellkasomban.
Hirtelen mélyen meghajolt előttem és bocsánatot kért. Ennél kevésbé nem is lehetett volna Katherine. Katherine sosem hajolt volna meg előttem. És pláne nem kért volna tőlem bocsánatot. A vörös szalag a nyakába kötve majd a földig lógott. Ha egy kicsit is rálép azonnal elvágódik vagy megfojtja saját magát. Ez a lány nem Katherine volt. Az arcát viselte, de a személyiségét nem. A lelke nem volt benne, sem az érzelmei. Valami egészen más volt. Egy pillanatra elöntött a bűntudat hogy bántottam. Hogy kiabáltam vele és hogy elküldtem. Aztán felegyenesedett és közelebb lépett hozzám. Nem hátráltam el mint az előbb, de az arckifejezésem nem változott. Tartózkodva, félszegen pillantottam a replikánshoz képest értelmesen csillogó szemekbe. Ahogy felemelte a kezeit megpillantottama csuklóján a vonalkódot. Aprócska volt, de egyértelmű jel hogy hiába is látnék többet ebbe a lányba... Nem más csak egy utánzata az életnek. Csak egy szintetikus lény akit azért teremtettek hogy engem szolgáljon. Hogy hogyan az csak tőlem függ. Olyat tett amit még egyáltalán nem láttam replikánstól. Könyörgött. Kért hogy ne utasítsam el, és hogy hadd bizonyítson. Végezni akarta a munkáját akármi is legyen az. Bizonytalanul bámultam az ismerős vonásokat, amik mégis újak voltak. Olyan kifejezések játszottak rajta amiket még nem gyakran láttam rajtuk. Annyira más volt mint ő mégis tökéletesen a mása. Tökéletesen a klónja. Egy pótlék replikáns. - Mi a munka amivel megbíztak? - kérdeztem végül. A hangom kicsit türelmetlenebb volt mint szerettem volna. Nem tudom apám milyen célból vette nekem őt. Ha ágyast akart volna nekem, nem kellett volna vesződnie. Tud a kalandjaimról és ha még csak nem is tudna róluk... Bármikor elmehetek egy egoi bordélyba. Ezt ő is tudja. Miért hozta hát a lányt? Miért akarja hogy valaki pótolja azt akit elvesztettem? Hiszen ő sem pótolta anyát miután Elias megszületett. Nem tett semmit... Csak gyászolt. Figyeltem a Katherine arcát maszkként viselő lányt. Ahogy beszélt... a hanghordozása, a hangszíne... mindene más volt. Hiányzott belőle az a bizonyos... elitség amit mindig éreztem a lányban. Ő más volt. Egyszerűbb. Ártatlanabb. Kedvesebb.
Egy cseppnyi remény kerített uralma alá, amit mélyen magamba szippantva egészen felüdültem. Arcomra az öröm legnyilvánvalóbb jele, a mosoly ült ki. Ám az ő arca még mindig a harag és a keserűség játékát játszotta. Ám mindent bele adtam, hogy innen már csak felfele vezessen az út. Bár ez nem egy replikán fog múlni. - A feladatom, hogy a maga társalgója legyek. - feleltem a férfinak. Bár fogalmam sem volt, hogy milyen választ várt tőlem. Amikor megszülettem és bekerültem a dobozba, csak a kivetítőt bámultam, ami legalább 10 alkalommal végig zongorázta, hogy kihez tartozom és mi a feladatom. Bár a kihez tartozom és ki a gazdám kijelentés relatív, hiszen ezt nem én és nem a vásárló dönti el minden esetben. Egy háztartásban gyakran borulnak fel a hierarchiai rendek, pláne ha női replikák kerülnek be. Az elsőnél jellemező. A többinél ritkább. Hiszen a ház asszonya szerepe vesztettnek érzi magát, miután gyakran élvezeti célokra is alkalmazzák a magam fajtát. Bár tudnám nekem mi lesz a sorsom. - Szórakoztassam, és boldoggá tegyem. - folytattam mondandómat. - Azonban ahhoz, hogy elvégezzem a feladatomat, tudnom kell a nevemet. - kérlelve néztem a szemeibe, az arcomon egy kedves mosollyal. Hisz ahogy beszélt velem, egyre inkább derengett az eredeti feladatom. Hogy mi történt vele. Az képek csak úgy ugrottak az agyamba, mintha a saját emlékeim lettek volna. Hamar hunyorogva léptem hátra. Arcomon keserű grimasz jelent meg. Szomorúság futott át rajtam. Információk. Egy teljes adat halmaz érzelemként. Mint egy hatalmas hullám amit meg kell lovagolnod. És legszívesebben kifejeztem volna sajnálatomat, ám... Képtelen voltam. Képtelen. Mintha nem is éreztem volna. Egyik pillanatban ott volt... A másikban eltűnt.
Mintha hirtelen kivilágosodott volna az ég ahogy az ajkai apró de annél szebb mosolyra húzódtak. Más volt a mosolya. Ugyanolyan formájú és ívű volt... Mégis... teljesen máshogy ült az arcán. Volt benne valami ami Katherineből mindig is hiányzott. Nem tudtam volna megfogalmazni hogy mi mégis... mintha egy régen elveszett ikertestvér állt volna előttem. Az ő arcát viselte... de mégsem. A válaszára felvontam a szemöldököm. Társalgó? Mintha valami úrikisasszony lennék? Ezért készíttették nekem? Aztán egy kis szünet után folytatta a mondatát mintha csak gondolkozott volna egy rövidet a mondandója közben. Gondolkozni... egy replika... Jó vicc, igazán. Szórakoztasson és tegyen boldoggá. Értem már... SZóval tényleg egy élvezeti eszközként hozták ide nekem. Hogy legyen egy ágyasom. Apám tényleg annyira szerencsétlennek néz hogy nem tudok magamnak nőt szerezni? Annyi nőt tudnék szerezni amennyit csak akarok. Nem szorulok rá egy replikára ilyen szempontból! Kérlelve nézett rám hogy adjak neki egy nevet. Tudtam hogy sok replikánsnak nincs neve. Gyerekként én is voltam még Kerubon gyárlátogatáson. Láttam hogy hogy nevelkednek kis gubókban a replikánsok akik aztán később a szolgáink lettek. Láttam őket lebegni azokban az üvegekben. Még olyanok voltak mint a kisgyerekek. Számsorral voltak jelölve. És láttam a vonalkódot a csuklójukon. Egy replikáns név nélkül nem létezhet. A munkaadója ad neki nevet, ez teszi őt egyedivé, ez helyezi szolgálatba. A mi jogunk nekik nevet adni. Miattunk léteznek. Az arca hirtelen megváltozott, keserű grimaszba torzult majd ismét kismiult. Nem láttam még ilyet korábban egy replikánson sem. Mintha... érzett volna valamit. - Jól vagy...? - kérdeztem zavartan mintha csak egy ember lenne. Újra emlékeztetnem kellett amgamat arra hogy nem az. Hiszen láttam a vonalkódot a csuklóján. Ian szedd össze magad... Kiegyenesedve mértem végig a lányt. Katherine... Kathe... The...? Nem... Thit. Igen. Ez lesz a neve. - A neved Thit - mondtam neki semleges hangon. VÁrtam hogy feldolgozza az információt. De mostmár... tényleg nem tudtam mit kezdjek vele.
Mielőtt kézbesítenek a tulajdonosodhoz, rengeteg mindenen mész át. A hosszadalmas fejlődési folyamaton túl, rád nehezül a tudás terhe is. Nem csak azért ilyen hosszú a fejlődési folyamatunk, mert nőnünk kell, akár egy növénynek. A rengeteg információ, amit normál esetben egy természet alkotta ember évekig tanulja azt a rengeteg dolgot, amit egy replika megtesz néhány hónap alatt. Sokaknak egy egész emberötlőbe telik magába szívni azt a tudást-, tapasztalni azt a tudást amit el akar sajátítani. Azonban ha egyszerre lenne jelen egy teljes lexikális tudás... Aktívan, akkor a fülünkön folyna ki az agyunk. Jobb esetben megbolondulnánk. Már eleve kockázatos az agy ilyen szintű tornáztatása. Egyesek állítják, hogy az emberi agy képes rá, de sokak kizártnak tartják. Az erősített replikai agy ebből a szempontból némileg masszívabb, azonban még a miénk sem hibátlan. Hisz az ömlesztett tudástól mi is megőrülnénk. Ezért hoztak létre egy kiskaput, ami akkor hozza felszínre a tudást, amikor alkalmaznod kell. A beléd táplált információk, mint a tulajdonosod története... Ez is egy hasonló dolog. Csak akkor tőr felszínre, mikor eljutsz ahhoz a pillanathoz, hogy kezelned kell a másik felet. A gazdádat. Most is ez történt. Olyan emlékek törtek felszínre, amiket úgy éltem meg, mintha csak a sajátom volna. Könnyeket tudtam volna ejteni, de valami elfojtotta ezt az érzelmi ömlenyt. Mintha csak a torkomon akadt volna egy gombóc, de sosem szabadulnék az érzéstől. Épp ilyen volt ez is. Sőt. Ezt is éreztem. Csak felhúztam a mosolyt az arcomra és egyenesen Ian szemeibe néztem. - Nem. Semmi gond. - csóváltam meg fejemet. Csak álltunk egymással szemben. A csend ült közénk. Én mosolyogva néztem a szemeibe, ő pedig kétségekkel tele az enyémekbe. Ha kívülről láttam volna ezt az egészet, magamra ráfogtam volna, hogy Ian fanatikusa vagyok, ő pedig totál levakarna. De hát nem így volt lényegében? De végül legördült az első vízcsepp az olvadó jéghegy oldalán. Az ajkai szóra nyíltak... " A neved Thit" Szinte elárasztott az eufória. Pillangók viháncoltak a gyomromban. Rózsaszín kis pillangók, és egyszerűen arra késztettek, hogy két karom közé zárja a bongyori fejét. Hát nem tartott vissza semmi. Kezdeményező lépést téve, tágra nyílt karokkal borultam mellkasának, majd öleltem át boldogan. Mint akit feltekertek és sosem fog leállni. Aztán valami kattant a fejemben. Mint egy vészjelző. Azonnal eleresztettem, majd megköszörülve torkomat hátra tettem huncut kezeimet, s összefontam ujjaimat. - Elnézést... - rendeztem arcomat némileg komolyságot verve bele. Így biccentettem oldalra fejemet, felvonva szemöldökömet. - Mit szólna egy sétához? Körbe vezethetne... - nem hátrány ismerni a házat ahol laksz. Ha az előbbiek miatt nem akar vissza dobni majd a gyárba... Mondván: Zárlatos a replikám!
Érdekes volt az apró változásokat figyleni az arcán. Bevallom sosem tudtam pontosan hogy hogyan működnek a replikák, igaz leendő Küldöttként nem is volt légszükségletem érteni ilyen dolgokhoz. Ez... maradjon csak az olyan okos és tökéletes emberekre mint az öcsém. Ő vajon tudott erről az egészről? Hogy apánk mit tervez? Vajon próbálta megállítani...? Ahogy ismerem biztosan próbálta. Tudta jól hogy mit éreztem... hogy mit érzek Katherine iránt. Nem tudtam egyszerűen továbblépni rajta és apánk... nem segített. Ezzel nem. Szívem szerint tomboltam volna. Ordítottam, törtem-zúztam volna. Mégis ahogy erre a kedves arca, erre az ártatlan mélybarna szempárra néztem... Nem tudtam volna bántani őt. nem tudtam volna kiabálni vele vagy elküldeni. Láttam az arcán hogy most kapja meg a közös emlékeinket. Legalábbis egy részét. Halhatta ahogy az eredetijének az mondom, szeretem, láthatta, érezhette ahogy átölelem, ahogy rámosolygok, ahogy megfogom a kezét. Nem lehetett egyszerű. Ő volt de mégsem, az ő emlékei voltak, de mégsem. Ő valaki más volt, és erre újra meg újra emlékeztetnem kellett magamat. Kedvesen mosolyogva biztosított hogy semmi baj nincsen. Kissé értetlenül pislogtam a szemeibe. Nem igazán tudtam hová tenni a ketőtnk kapcsolatát már most, de... jó volt őt boldognak látni. Mintha így az eredetit is boldoggá tehetném... Így utólag. Ha már képtelen voltam arra hogy az a felelősségteljes, felnőtt férfi legyek akire szüksége van, és akit szerethet. Mindig abban a hitben élt hogy ő vagyok. Csalódnia kellett. Mindketten csalódtunk. De ő adta ki az utamat. Én meg ostoba módon beleszerettem. Ahogy elmondtam neki a nevét óriási ragyogó mosoly jelent meg az arcán. Olyan amit Katherinén szinte sosem láthattam. Olyan boldog volt egy ilyen egyszerű dologtól is hogy envet adtam neki. Mielőtt bármit is reagálhattam volna közelebb lépett hozzám és a nyakamba ugrott. Meglepve szusszantam egyet de még mielőtt megmozdíthattam volna a karjaimat (igaz nem tudtam hogy ellökni, vagy átölelni akarom-e vékony derekát) elengedett és rendezve a vonásait lépett hátra tőlem. A kezei, amik eddig a nyakamba fonódtak most megzabolázva fonódtak össze a háta mögött. Mintha mi sem történt volna. Hirtelen én sem tudtam hogy mi történik csak álltam ott meglepve. Nem is tudtam hogy miért, vagy mikor kezdtem el nevetni, de halk jóleső kacaj szökött ki a torkomon. - Hihetetlen... - jegyeztem meg magamnak és odalépve hozzá kibontottam azt az ostoba masnit a nyakán. Nem kellett az oda. Apám ízlésficamának ékes bizonyítéka volt. - Nem kell ez ide. Olyan vagy tőle mint valami kiskutya... - morogtam inkább csak magamnak mint neki és ledobtam a földre a vörös szalagot. Néhány robot azonnal odasietett hogy feltakarítsa én pedig a lányra néztem. - Nem kell uramnak szólítanod vagy magáznod. Ian vagyok - mondtam neki - Gyere... körbevezetlek a kastélyban. Jobb ha tudod... mi hol van... - és talán egy séta nekem sem fog ártani. Talán kiszellőzik a fejem. Talán rájövök hogy mi ütött apámba hogy azt hitte Katherine tökéletes mása majd olyan jó hatással lesz a lelkivilágomra. Érthetetlen. - Erre van a kert - nyitottam ki neki az egyik ajtót. Eliassal pont elkerültük egymást odakint.
Kezdőlap 
A falap, ami órákon át a fényt zárta el előlem, most váratlan hullott a talajra. Éles puffanással feküdt el a drága viaszolt fa padlón. A szemem elsőre nehezen szokott hozzá a fényhez, így grimaszolva próbáltam eltűrni a hirtelen környezet változást. Aztán, ahogy az erős fény már nem tűnt annyi fájdalmasnak, emberek tűntek elő a korábbi foltokból. Égiek. Hát kíváncsian kapkodtam szemeimet arcról arcra. Egészen addig, míg meg nem pillantottam őt. A sötét csíkokkal tarkított szőkés göndör haja, néhol ráomlott a homlokára. Az ezüst-zöld szemekből a gyűlölet sugárzott. Bár nem gondolkodom, nem úgy mint egy igazi ember, mégis képes vagyok elemezni a környezetemet. És ő... Ő határozottan nem akart itt tudni. S ha képes lettem volna, biztosan abban reménykedtem volna, hogy nem őt kell majd gazdámnak neveznem. De a szénám úgy áll, hogy bármi is legyen, követnem kell őt. A fiatal fiú. Az idős férfi és ő. A morcos. Hát kilépve a dobozomból tettem magam elé kezemet egymásra téve őket. Hátam mögött 
┃
Ahogy megpillantottam a lány... ,lány... inkább valami ami abban a fadobozban volt, nagy szemeit megfagyott bennem a vér. Nem tudtam levenni róla a szemem, mégis... rosszul lettem a gondolattól hogy ki áll előttem. Én ezt nem akartam. Őt nem akartam. 
┃
Egy cseppnyi remény kerített uralma alá, amit mélyen magamba szippantva egészen felüdültem. Arcomra az öröm legnyilvánvalóbb jele, a mosoly ült ki. Ám az ő arca még mindig a harag és a keserűség játékát játszotta. Ám mindent bele adtam, hogy innen már csak felfele vezessen az út. Bár ez nem egy replikán fog múlni. 
┃
Mintha hirtelen kivilágosodott volna az ég ahogy az ajkai apró de annél szebb mosolyra húzódtak. Más volt a mosolya. Ugyanolyan formájú és ívű volt... Mégis... teljesen máshogy ült az arcán.
