Gyakran álmodom olyan dolgokat, amik a lehető legbelsőbb vágyaimat  vesézik ki. Ugyanakkor a legnagyobb félelmeimet is magukkal ölelik, amitől tajtékozva ugrok fel az ágyban. Lehet hogy gazdag vagyok, lehet, hogy csak hobbiból dolgozok, nem úgy mint mások... Lehet szerencsés vagyok. De a rémálmok. A félelmek. A belső sötét oldal minden embert utol ér. Legyen az földi vagy égi... Esetleg szabad.

Érzem, ahogy bőrömön feláramlik a félelmet keltő fagy. Kiráz a hideg,  ami felszaladva gerincemen áramütésként nyilallik fülem tövébe. Riadtan pattan fel szemhéjam.  A tekintetem veszettül keres egy célt, ám nincs fent se lent, alul vagy felül. A végtelen vesz körbe minden irányból. A gyomrom összerándul a félelemtől. Zihálni kezdek. A félelem szinte kézzel fogható a levegőben. Ami nincs de mégis van. Kétségek szorongatják elmémet és lelkemet, miközben úgy érzem a sötétség egyre bekebelez. Minden pillanattal, amit azzal töltök, hogy döntést hozzak, a fekete füstnek kamatozik. A lábamon kúszik, míg szívemet el nem éri, hogy örök kétségekbe taszítson. S mint fénypont riadt szívemnek, minden irányból visszhangzik egy női hang. Összezavarodom. A fejemhez kapnék, hogy ordítva roskadjak össze... Azonban előttem halk léptek nesze hallatszik nem is oly távol.
Ajkaim szóra nyílnak, s bár nem vagyok tudatában, hogy a halk, reményeket keltő zajt ki kelti, azonban mégis az őt szólongatom. - Caroline?
Óvatos, bizonytalan lépteket teszek irányába, ami hamar lendületes futásba torkollik. Alig teszem meg 2 métert, s máris fény vesz körül. A sugarak a szemembe hatolnak, amit hunyorítva, kezemet elé emelve igyekszem kitisztítani látásomat. S meghallom ismét a hangot, ami korábban szólongatott.
- Apa, anya! ... - Caroline? Ő Caroline! Nem vagyok egyedül! S ezekkel a gondolatokkal kényszerítem szemeimet a fény megszokására. Leeresztem magam mellé kezeimet, s megpillantom őt. Szóra nyílnak ajkaim. A nevén akarom szólítani. Caroline! De nem. Nem tudok beszélni. - Szeretném nektek bemutatni a kérőmet, Shane Galawayt! - Kérő? Zavartan nézek, s indulok meg feléjük, mikor azon kapom magam, hogy mellettük álok. Rám pillantanak felvont szemöldökkel. Kiváncsi tekintettel fürkésznek. Reakciót várnak talán? Tanácstalanul nézek, s mikor megpillantom a nap barnította göndör fickót, azonnal elkap a gyomorgörcs. A düh veszi át felettem az irányítást egészen addig, míg rá nem jövök, nem tudom kinyitni a számat. Oda kapom kezemet, majd zavartan kutatom ajkaimat. Az ujjaim végig szántják arcomat, ahogy megpillantom az üveg asztalban tükörképemet. Eltűntek. Hol van a szám? Kétségbeesetten túrok hajamba, s megtántorodva kezdek összeroskadni, ahogy hajamba szöknek ujjaim, hogy bele markolva tincseimbe kapaszkodjanak meg. Ordítani akarok. Az állkapcsaimat egyre feszengtem.  Mind hiába. Akkor megérzem Caroline érintését a vállamon, s lábait megpillantom a sajátom előtt. Csepp reménnyel pillantok fel rá, azonban hamar a rémület válik ismét uralkodóvá. A szemek. Az égszínkék szemeket keresem, ám mind hiába. Csak felszakadt ajkak maradtak, s egy démonivá torzult hang, ami visszhangzik a fülemben.
- Ugye örülsz Victor? Ugye boooooldog vaaaagy.... - szinte követeli a szavakat elnyújtva a választ. Ugyan mind hiába. - Válaszolj drága bátyám. Örülsz a szerelmemnek?
- Mond neki fiam! - szólal meg a nevelőanyám, s én csak kétségbeesetten kapkodom emberről emberre  a tekintetem. Mind hiába, nincs szem mibe nézzek.
- Elveszítesz mindent, amit szeretsz... - a barna fickó szürke szemei saját tengelye körül fordulnak meg. A szájából kígyó nyelve lóg ki álláig. - A húgodat. A szerelmedet. A barátodat! Minden örömödet.... Caroline-t.
- Miért nem szólalsz meg fiam? - társul be apám az ördögi jelenetbe. Fogalmam sincs, hogy mi történik körülöttem. Csak riadtan kapkodom tekintetemet emberről emberre. Arcról arcra. S szinte kántálják: Szólalj meg Victor! -Igen Fiam! -Elvitte a cica a nyelvedet Viky fiú?- Sose fog rád gondolni! Elfelejt!- Ugyan már Victor... Megbántod a húgodat! -Milyen példát mutatsz? Mi ütött beléd! -Visítani fog örömében! ALATTAM! Soha többet nem fog szeretni! SOSE SZERETETT! -Victor.... Szólalj meg!!! -Hagyd édes! A fiad mindig is igazi ünneprontó volt. -Úgy ám! Csak elveszed a boldogságát! -Victor, kérlek. A húgod vagyok! Én nem ezt érdemlem! -Oh hogy magadnak akarod? Hm? Önző mocskos kis gondolataid vannak ám Vicky fiú! A húgodat reszelnéd?
A düh az ereimben áramlott. A mellkasom fel-le mozgott a zihálástól. Összeszorítottam fogaimat. Ekkor pillantottam meg a valódi Carolinet. Kisírt vöröslő szemeivel szomorúan nézett rám.
- Már nem szeretsz, Victor? - elcsukló hangon kérdezte tőlem, s nem tudtam más tenni, mint nagyra nyílt szemekkel az övéibe meredni.  Azonban Caroline eltűnt, a helyében az ismeretlen kérőnek nevezett alak állt. Egyenesen sápadt arcomba hajolt, hogy egyenesen a szemeimbe nézhessen.
- Mondok egy titkot kölyök. Hiába dédelgeted a vágyálmaidat...- bökött a mellkasomra-  Caroline a testvéred. Sosem fog viszont szeretni! Nem érdemled meg... - sziszegte kígyó módjára az arcomba. A vérnyomásom egyre magasabbra szökött, ahogy öklöm erősebben szorult tenyerembe. Ajkaim szétnyíltak, majd üvöltve ütöttem oldalra, ahogy éles, üveges zaj ütötte meg fülemet. Szemeim azonnal kipattantak. A szívem zakatolt, a mellkasom szaporán járt fel, s le. Azonnal felülve pillantottam meg a levert fotókeretet. Lábaimat kihúzva takaróm alól ültem fel, majd vettem kezembe a leesett tárgyat. Magam felé fordítva pillantottam meg a betört üveget, mögötte egy közös fotót Carolineal. A kedvencem volt. Ahogy a cseresznyefák alatt álltunk. A cseppnyi boldogság volt abban a sötétségben amiben élek. Egy cseppnyi fény, ami átölelt arra a röpke pillanatra, míg átkaroltam a vállát és széles vigyort húztam arcomra. Mikor nem kellett úgy titkolnom, hogy szeretem a húgomat.
Az ajtó hirtelen, nagy lendülettel nyílt, mögötte maga Caroline. Illetve sejtettem. Bár sosem árultam el neki, hogy rémálmaim vannak... Igazából senkinek. De minden alkalommal ő reagált a zajra.
- Vic! Minden rendben? - kérdezte aggodalmas hanggal, az ajtóbál állva, kapaszkodva a kilincsbe.
- Persze. Csak levertem valamit...- válaszoltam neki higgadtan. Mintha valóban semmi sem történt volna.
- Oh...Rendben. - bár lehet sejtette, hogy nem ez a teljes igazság. - Amúgy kész a reggeli! Téged várlak! - hamar elállt attól, hogy kíváncsiskodjon.
- Mindjárt megyek... - feleltem neki, mire már zárult is az ajtó s egyedül maradtam a gondolataimmal és egy összetört fényképpel. - Talán valóban el kellene engednem...- suttogtam magamnak, miközben bele merültem a fotóba, ahonnan Caroline  nézett vissza rám.
 

Kedves Victor!

Először is, nagyon-nagyon örülök neked, annak, hogy itt vagy ezzel az arcoddal, ezzel a karakterrel, s hogy bevállaltad velem a párost, melyre régóta fáj a fogam.   Mármint, erre a felállásra... haha. De most minden adott a játékhoz és ezt neked, meg voltaképpen az új oldalnak köszönhetem, aminek a részese lehetek.
De elég belőlem. A lapod egyszerűen csodás lett!   Alig találok rá szavakat. Úgy értem, láttam magam előtt mindent, Victor. A rémálmod így külső szemlélőként, olvasóként is borzalmas, hát még megélni minden egyes mozzanatát. Azonban el kell árulnom valamit: sosem fog elveszíteni.   Legalábbis, ha önként nem löksz el magadtól, akkor mindig melletted leszek. A húgodként. S amíg csak ez van számunkra, addig ezt kell értékelnünk, nem igaz? A kötelékünk erős, megtörhetetlen.  Így kell hozzáállnod neked is, nem csak nekem. Szóval, kérlek, szedd össze magad, bátyám! Nem szabad, hogy bármi megtörjön téged. Nem-nem-nem.
Ami azt illeti, minden adott ahhoz, hogy elfogadjalak és az utadra engedjelek. De még húzom egy kicsit az idődet... haha.   Csak néhány percre, ne aggódj, tetszeni fog:



Most már mehetsz lefoglalni a csodálatos, szexi arcodat és amiket még kell. Aztán, remélem, hamar játékba fogunk, kedves!