Még kisgyerek voltam, mikor hallottam azokról a különleges teremtményekről. Az égben éltek gazdagságban és úri pompában, akár a királyok. Mi, egyszerű emberek csak angyaloknak tartjuk őket, habár nem tudom, hogy mennyire igaz ez az állítás.
Kicsikén mindig nagyon szívesen hallgattuk a húgommal édesanyám meséit, mellyek az angyali teremtményekről szóltak. Igaz, ő még sosem találkozott égivel, a történetek nagyját mindig ő találta ki, de elmondása szerint az ő nagyapja találkozott eggyel és a tőle hallott meséket mesélte el nekünk esténként.  Anyám mindig kicserélte a szereplők nevét a mi nevünkre, mert Lily szerette ha mi lehettünk a történetek főszereplői; szinte hallom ismét édesanyám kedves és lágy hangját és húgomat amint folytatást követel... Emlékszem, titkon mindig arról álmodoztam, hogy egyszer találkozhassak én is egy égivel, fel szerettem volna jutni  az égi városokba, hogy megleshessem, milyen az élet odafent.
Apám katona volt és a munkája miatt sajnos mindig keveset volt otthon, olyankor mindig mozgalmas napunk volt. Anyám nem bírta egyedül vezetni az egész háztartást, ezért rendszeresen segítenünk kellett neki. Fiú létemre nem igazán értettem a főzéshez, mosogatáshoz és hasonlókhoz, de mindenesetre szívesen elválaltam a hasonló feladatokat is. De miután segítettünk anyánknak a ház körüli munkában, húgommal mindig jókat játszottunk az udvaron. Azt képzeltük, hogy égiek vagyunk és ilyenkor bevontuk a többi gyereket is a játékba. Lassan minden délután összegyűltünk és játszottunk, végül pedig egy kisebb királyságot is alapítottunk a játékban. Én mindig egy katonát szerettem alakítani, hiszen számomra egy álom munkának számított a katonaság. Igaz, apám azt mondta, hogy kemény dolog zsoldosnak lenni, de engem mindig is vonzott az oázis védelme, ezért nehezen tudtak lebeszélni róla.
Idővel viszont kezdtünk felnőni, így szétszéledt a kis csapat és nem gyűltünk össze többet egy játékdélutánra. De legalább a baráti társaság megmaradt, ezért szabadidőnkben mindig kimentünk egy kicsit a sivatagba bandázni. De sajnos ez nem mindig jött össze; egyetlen férfiként a háznál kötelességem volt segíteni a kemény, fizikai munkákban, amit sem anyám, sem Lily nem tudot megoldani. Ennek köszönhetően edzettebb lettem, ráadásul napi rendszerességgel mentem futni vagy erősíteni, akár több órát is, így tizennyolc éves koromra erősebb lettem, mint egy korombeli férfi. Apám ekkor vonult vissza, így végre fel tudtam váltani a seregben. Most ő van otthon segíteni és én védelmezem az oázist. Mondhatni úgy is, hogy szerepet cseréltünk és így most mindkettőnknek jó. De akkor még nem sejtettem, hogy hamarosan megváltozik az életem...