Sötétség. Nem vált ki belőlem se szomorúságot, se magányt. Inkább olyan számomra, mint egy út mely a szívemhez vezet. Hogy megértsem érzéseim és gondolataim. Egy út, mely színe jelentése ellenére melegséget ad nekem. Kinyitom szemem, előttem az üres vászon, kezemben az ecset, és a paletta. Bele mártom a festékbe, és hagyom, hogy a szívem irányítsa mozdulataimat. Nem a valóságot akarom lefesteni,hanem azt, hogy mi van a szívemben hol a boldogság, hol szomorúság, hol kétely lapul meg benne. De most valami mást akarok lefesteni. Egy emléket. Egy emléket melyben az érzelmek a lényeg, s nem a kép. Az, hogy mit vált ki az emberből, ha ránéz. Ám ezt előre nem tudom megmondani, mégis részben tudom mert az én érzéseim is benne vannak. Lehet, hogy bennem boldogságot, de másból más érzéseket is kiválthat. Általában mikor festek nem a valóság ábrázolása a célom. Az már más kérdés, hogy van e valami valóság alapja. Nem szégyellem az érzéseimet, nem takarom el őket. Ahogy a véleményemet sem rejtem el, inkább kimondom. Elkészült a festményem. Egy férfi egy kislány kezét fogja. Mégis sejteti, hogy valami nincs rendben a férfival. Nem mutatja semmilyen jelét, hogy rosszat akarna mégis más. Persze, hogy más hisz androidnak szántam. És ahogy ez is a legtöbb androidos képemet majd elkel raknom. Az ilyen képeimet nem veszik annyian és kevesebb pénz is jön belőle. Mikor megszáradt a kép elteszem olyan helyre ami nem szembe tűnő. Nincs más dolgom mára csak megvárni menedzseremet, hogy a képeim között válogasson, hogy melyiket teszi eladásra. Nem nagyon kedvelem. Nem egyszer mondtam neki, hogy csak az arra szánt képeket vigye el mindig elviszi azokat is amiket unalom űzésként csináltam és nem akarom eladni. Meg is érkezett egy kisebb idő után. Körbe sétál a szobán hátra tett kézzel. Szó nélkül összeszedett néhány képet, mikor megállt annál a falnál, ahol a legújabb művem pihent. Hosszasan nézte mire bármit is mondott volna.
- Hm. Érdekes. - mondta kicsit hangosan. Egy ideig még méregette, majd azt is elrakta. Ritka mikor egy olyan képemet elviszi, talán azért mert nem látja benne azt amit ábrázol. Szótlanul álltam mindvégig nem szoktunk sokat beszélni csak pár szót, ha nem akarom megint szóvá tenni, hogy bizonyos dolgokat ne vigyen el.. Miután végzet kikísértem az ajtón.
- Ha többet festenél több pénz is lenne belőle. - egy kicsit rosszul esett. Nem a pénz éltet ahogy máskor sem. Én a festésnek élek abban találom meg önmagam.
- A művészetet nem lehet siettetni. - közlöm vele egy aprócska kis mosollyal. Erre felhúzta az orrát, majd elment. Ahhoz képest, hogy ő az intézőm egyáltalán nem ért a képekhez és azoknak az értékeikhez. Ám elküldeni mégsem küldhetem, hiszen annak idején ő volt az egyetlen aki elvállalta a munkát. Az is igaz akkor még kezdő voltam nem tudtam gyerekként gyakorolni a festést mert tanultam. De ennek ellenére meg bízott bennem és biztatott, hogy csináljam. Ha nagyon bele mennék ebbe a dologba azt mondanám, hogy legbelül már-már kezdem megkedvelni így szavak nélkül is.  
 

"Van néhány fájdalom, amiben nem tudsz osztozkodni. Néhány fájdalom olyan, mint az ujjlenyomatod: csak a tiéd."

Csak a tiéd, ahogy az a lelki gazdagság, amiről tanúbizonyságot tesz amit vásznadra vetsz. A lelked, gondolataid, álmaid, emlékeid és vágyaid tükörképe. Igazán senki sem fogja érteni, hisz ide vagy oda empátia, belőled csak egy van. Abból a személyiségből, ami te vagy, ami fogja a kezedet festés közben, csak egy van. És igazából a művészet e fajtája tökéletes arra, hogy kifejezd az érzéseidet. Hogy gondolkozz. Hogy letöltsd a haragod. Ha van benned. Hiszen az az energia. Az a lelki egyensúly, ami szemeidben tükröződik... Tökéletesen választottak hozzád arcot. Mintha a szerepet egyenesen rád öntötték volna.  Hát megérdemled hogy a felhők közé lépve, egyé válj az angyalokkal. Mutasd meg nekik, hogy az emberiség milyen hanyatlásba kezdett!