A családom...
Világos szoba, otthonos, kellemes berendezkedésével próbálja az emberlét érzését visszaadni, az esetleges feszültségeket lerombolni és elősegíteni a páciens megnyílását a vele szemben ülő nő felé. Még élő virág is van a fotel melletti kisasztalon. Krizantém; a pihenés és nyugalom jelentését ölti magára, mely azt sugallja csodálatos barát vagy, igaz szívvel. Ez a három szál fehér színű, ami az igazságot jelenti. Meggyőződésem, hogy szándékosan választották ezt a fajtát.
Pár perces némaság után a csend megtörik és egy kérdést kapok.
— Mit gondol… a családról? — úgy teszi fel a kérdést, mintha jó barátként attól tartana megbánt a szó puszta emlegetésével is.
— A család emberek egy közössége, vagy több közösség kapcsolata, ahol a tagok között leszármazotti kapcsolat van, házasság vagy örökbefogadás. A családok tagjai általában hasonló tulajdonságokkal rendelkező emberek és többnyire ugyanazon rasszba tartoznak. — feleltem közömbösen.
— Szépen megtanulta a különböző szavakat definiálni, a precizitását eddig sem kérdőjeleztem meg, de engem az érdekelne, hogy magából mit vált ki. Mit érez, ha lát egy boldog családot?
— Az érzelem olyan szubjektív állapot, amely a környezetünk fontos változására adott reakcióként fogható fel, ami a további viselkedést meghatározza. Az érzelmek központi szerepet játszanak a viselkedésben, gondolkodásban, emiatt több diszciplína kitüntetett területének számít tanulmányozásuk. Az érzelmek testi reakciókat, változásokat is kiválthatnak, és ezeknek köszönhető a hazugság vizsgáló gépek működése is. Illetve, az Ön szakterülete is és mindezzel tisztában van, mivel pszichológiával foglalkozik.
— Valóban. Connor, nem azt kérem, hogy definiálja a szavakat, hanem azt, hogy mondja el mit érez, mit vált ki magából a család gondolata. — előrébb hajolt aggódón, mintha attól tartana hibás lennék és le kellene cserélni engem.
— Amennyiben mindezzel tisztában van, úgy megtudja érteni, amikor azt felelem a kérdésére, hogy: semmit. Nem vált ki belőlem sem szellemei sem fizikai reakciót a család szó vagy annak gondolata. — folytattam továbbra is változatlan stílusban.
— Úgy érti… Azt akarja mondani, hogy teljesen közömbös számára? Nem vált ki magából semmilyen gondolatot vagy érzelmet az, ha meglát egy édesanyát a gyermekével játszani?
— Igen, azt.
Teljesen nyugodt voltam, úgy éreztem minden rendben van velem, ám ennek éppen az ellenkezője látszott a velem szemben ülő nőn. Feljebb tolta szemüvegét.
— Nincs szükségem érzelmekre. Azok stresszt okoznak, ami elhomályosítja a reális gondolkodás képességét, ami egy jövőbeli testőr számára csak hátrányt jelent. Mindannyian gépek vagyunk, csak mi szerves anyagokból állunk. Az emberek is egy rendszernek a részei, akárcsak egy számítógép, ami halála pillanatáig nem áll le.
Teljesen meghökkenve csúszott lejjebb foteljában. Azt hiszem az eddigi beszélgetéseink alapján nem számított ilyennemű vélekedésről. Pár perccel később a telefonért nyúlt, szólt a felettesemnek, hívatta, és amikor megérkezett a szobán kívül az ajtóban kezdtek vitatkozni. Hangosan, hevesen esett a férfinak. Ezen idő alatt én csendesen, türelmesen várakoztam a kanapén továbbra is mozdulatlan.
A nő teljesen kiakadt, de a kiképzőm nekem adott igazat.
Emlékszem. Emlékszem az első pillanatra mikor szemhéjam lassan megemelkedett és először pillantottam meg valamit, ami teljesen más volt az addig ismert sötétségnél. Kábán pislogtam egyet, majd kettőt, hogy barna íriszeim hozzászokjanak az engem körülölelő fényekhez. Fehérbe és más világos árnyalatokba burkolt falak, csövek, üvegek vettek körbe. Furcsa ruhát viselő lények jegyzeteltek, gépek csipogtak monoton, míg elém nem lépett az egyik maszkos. Szemüvege mögül úgy méregette arcom vonásait, mint aki hibát keres. Szemöldöke megugrott, egy rövid pillanat törtrészét képező idő alatt húzta össze a látószerve feletti izmokat, mígnem egy sóhajjal arrább lépett. Lefirkantott valamit, görbe jeleket rajzolt a kezében tartott keménypapírra. Nem tudom mit mondott ezután, nem értettem szavait vagy társai válaszát, csupán ott álltam mezítelen testtel és magam elé bámultam, mint egy üres porhüvely.
Egy szürke szobában ültem. Fém széken, hasonló anyagból készült asztal előttem. Karjaim ölemben pihentek, hátam és tartásom tökéletesen egyenes volt, mereven néztem előre. Némán várakoztam, míg egy férfi be nem lépett a szemben lévő ajtón. Egy pillanatra megállt, rám emelte tekintetét, mígnem közelebb jött és helyet foglalt pontosan előttem. Vékony dosszié volt nála, letette az asztalra és borostás arcán végigsimított mielőtt kinyitotta volna. Megköszörülte torkát és rám pillantva kérdezett.
— Connor. — hangja érdes volt, mély és kellemetlen — Hoztam pár képet. Azt szeretném, ha arra mutatnál, amelyikre szerinted igaz az elhangzó állítás.
Mielőtt kinyitotta volna a magával hozott aktát rám pillantott, de nem láthatott mást csupán a semmibe révedő bábut. Azt, ami vagyok. Hűvösen, rezzenéstelenül ültem. Ekkor még egyetlen egy érzelem nem kapott bennem helyet, nem is volt rá szükségem. Feláldozható vagyok, egy replikáns. Valami, ami azért létezik, hogy az emberek parancsait végrehajtsa. Erre teremtettem. Előre szegeztem fejem, íriszeim követték tartásom, noha egyszer-egyszer a férfi szemeibe lestem. Eleinte egyszerűbb feladatokat, szavakat kaptam. Színeket különböztettem meg, számokat, apróbb logikai feladványokat kellett megoldanom, mielőtt elő kerülhettek volna a komplexebb tesztek. Kíváncsiak voltak mennyire sikerült elérni mindazt, amiért fizették őket. Hogy újra kell-e alkotni vagy sem.
Kis terpeszben, szabályos tartásban mereven álltam. Kezeim hátam mögött voltak összefogva. Egyenruhám olyan, mint a többi egyforma arcúé, egyedül vonásaim tesznek egyedivé és talán a képességeim. Mindent parancsra tettem s teszek, a kiképzésnek megfelelően járok el. Erre tanítottak, erre… programoztak. Nem kérdőjelezem meg gazdáim, úgy intézkedem, ahogyan az meg van írva és nem teszek fel felesleges kérdéseket. Mert lecserélhető vagyok.
Mint gépek mozogtunk egyszerre, ragadtunk fegyvert, töltöttük be a tárat és tartottuk célra. Egy lövés s még egy. Pontosan a közepébe. Szív és fej, vagy amit épp parancsba adtak. Meg kellett tanulnom, ahogyan azt is hogyan szedjem szét és rakjam össze bekötött szemmel a rendelkezésemre álló pisztolyt és puskát. Elsajátítottam a közelharc különféle fogásait. Gyakoroltam, gyakoroltam és gyakoroltam míg le nem terítettem az ellenfelet újra meg újra.
Elfordítottam a csapot. Langyos víz hullot arcomba, mely kellemesen cirógatta érzékeim. A szappanért nyúltam és végig húztam karomon. Ezt követte mellkasom. Élvezni akartam a nyugodt pillanatot. Nem volt körülöttem senki, csakis én magam. Egyedül voltam és a hosszú nap után végre tisztának érezhettem magam. A teljes napi kiképzést és minden velejárót mostam le testemről. Ám, nem tartott sokáig a pillanat. Elkiabáltam volna? Az edzésem része volt a részletek megfigyelése, hallottam miként lépett be egy férfi a közös fürdőszobába. Egyik lába nem volt teljesen egészséges. Erről megismertem kilétét. Fejem filmbe illő lassúsággal, arcomon az érzelmek teljes hiányát mutatva, fordítottam felé. Rá néztem vállam felett. A fürdő másik végében állt. Bal térde rossz volt, kezében pedig egy kés pengéje villant meg. Nem tudom, hogy szerezhette, ellenben szándéka sokkal világosabban köszönt felém. Szemeiben az elszántság és a gyűlölet baljós párt alkottak. Nem lehetett szerencsés a kimenetel, ebben már a legelején bizonyos voltam. Lomhán nyúltam a zuhany csapja felé és elzártam a vizet. Kiléptem alóla, és felé fordulva megálltam. Nem éreztem szégyent, se semmi mást amit mezítelen testem vagy a körülmény önmagában kiválthatott volna. Nyugodt voltam, mint egy üres baba.
Ajkai lassan elnyíltak. Gyilkos elszántsága lerítt zöld szemeiből. Elindult, támadásra lendítette kést markoló kezét, feje fölé emelve közelített meg. Bár fegyvertelen voltam, akadt egy nagy előnyöm. Rajtam nincs fogás. Vizes testem csúszós, míg az ő ruhái tökéletesen kiegészítették védekező, elhárító végül pedig lefegyverző mozdulataimat. Elkaptam a csuklóját, megcsavartam, szabad kezem könyökével orrba vertem. Ezután még próbálkozott, nem sok sikerrel és a küzdelem hamar véget ért.
Jobb felkaromat megvágta, amit szinte meg sem éreztem, éppen csak karcolt. Noha, nem volt szándékomban elvenni az életét a nedves padló miatt a kezdeményező megcsúszott és egyenesen neki ment a zuhany falának. Beütötte fejét és vért hagyva ott lerogyott a földre. Nem mozdult többet. Alig egy pár másodperccel később ránk tört néhány fegyveres. Kezeimet a tarkómra téve térdeltem le.
Egy világos szobában várakoztam csendesen nyolc hónappal azután, hogy először nyitottam ki szemeim. Egy nappal az első gyilkosságom esete után. Tulajdonképpen baleset volt. Nem először ültem ezen a kanapén, a negyvenes nővel szemben, kinek világos barna haja kontyban volt összefogva, amelyből néhány kósza tincs kiszabadulva nyújtózott vállai felé. Szemüvegét enyhén előre csúsztatva viselte, blúzát a megengedettnél jobban kigombolva, szoknyája alig két centivel volt rövidebb a szabványnál. Lábait keresztbe tette és az ölében lévő noteszt tartotta vele. Ujjai közt egy tollat forgatott.
— Connor. — kérdezte a maga tolakodását leplezendő kedves mázzal — Connor! Itt van?
Miután alaposan megvizsgáltam a füle mellett néztem el, hogy a függönye apró mozgását bámulva meredjek előre. Most is egyenesen ültem, tökéletesen, mint egy tárgy. Szavaira, melyek megtörték a csendet lomhán pislogtam miközben barna íriszeim rá emeltem.
— Mit érez a történtekkel kapcsolatban? — próbált megbízhatóságot sugározni magából, enyhén elmosolyodott, melyre nem reagáltam. Nem az a dolgom, hogy érezzek. Parancsokat kell végre hajtanom rezzenéstelen arccal. Éppen így válaszoltam, nyugodtan és hűvösen. Nem is, inkább… üresen.
— Semmit. Nem érzek, semmit.
Enyhén meglepődött.
— Connor… maga megölt egy embert. Azt mondja, ez nem vált ki magából semmit?
— Nem volt ember. — feleltem változatlanul, ez ismét érdeklődést váltott ki a nőből — Replikáns volt, akit azért küldtek, hogy leteszteljék képes vagyok-e elvenni egy életet, ha a gazdám megparancsolja, vagy olyan helyzet alakulna ki, melyben egy ilyen drasztikus lépést kell megtennem.
— Szóval… — hajolt enyhén előrébb — Úgy gondolja, hogy az a támadás egy teszt volt?
— Igen. Most is tesztel.
Értetlenül pislogott és hátrébb dőlt.
— Mire gondol pontosan?
— A kigombolt blúza. Eddig mindig gondosan figyelt arra, hogy az előírásokat betartsa. A ruházata sosem tért el a szabványtól és ügyelt a tartására is. Ma szándékosan erősebb sminket és a szabályzatot megszegő, hanyagabb ruházatot öltött magára. Arra kíváncsi, hogy mit vált ki belőlem. Fel kelti-e a férfiúi érdeklődésemet vagy sem. Megpróbált vágyat ébreszteni bennem. Attól tartok… sikertelenül.
Mintha csak a bevásárló listát olvastam volna fel, meg sem rezdültem. Végig a tekintetét kerestem és higgadtan, magabiztosan, mindennemű érzelem mutatása nélkül szóltam hozzá. Tényeket közöltem, de mikor láttam hogyan pirul el és húzódik hátrébb foteljában csupán akkor eszméltem rá, hogy nem teszt volt. Egyszerűen csak tetszettem neki és megpróbálta felhívni magára a figyelmet. Ajkai elnyíltak, mondani akart valamit, kereste a megfelelő szavakat, kifogásokat keresett, ám már késő volt. Az ajtó kinyílt és kiképzőm lépett be rajta, mellei dagadtak a büszkeségtől, ellenben a mellette lévő tudóséval, aki sokkal jobban el volt foglalva a statisztikákkal.
Hát, elérkeztünk ide is. A kiképzésem végére. Pillanatok életem első nyolc hónapjából, melyet huszonéves fejjel éltem át. Ott ültem ugyan azon a folyosón, ugyan azon a padon, melyen már annyiszor megfordultam mikor kiképzőm az irodájába hivatott valamilyen oknál fogva. Tökéletesen mereven, egyenesen várakoztam, mint mindig. A velem szemben lévő üveget bámultam. Fülkagylóimba léptek hangja szökött, közeledtek, mígnem mellettem megálltak. Kihúzva magam álltam fel és fordultam feléjük. Öltönyöm tökéletesen simára vasalt volt, sehol egy felesleges szőrszál, gondosan rám szabott. Nyakkendőm precízen megkötött, a padon egy kisebb táska minden holmimat tartalmazta. Sosem volt sok cuccom, nem is kellett legyen.
— Connor, ő itt a megrendelőd, Charles H. Walsh. Ő a felettesed, a gazdád. — mutatta be a már akkor negyvenes férfit, Caelest egyik leggazdagabb elitjét.
Ennek már több, mint tíz éve. Azóta is hűen szolgálom Mr. Walsh-t, mint a testőre.
Néha elvesznek ütött, kopott, szürke darabjai.
Kezdőlap 
