10 évvel ezelőtt. Oasistól néhány mérföldre, a sivatag dűnéin.
Szinte hipnotizálva ültem a homokban, a tűz előtt. Figyeltem, ahogy a nyúzott kígyó forog felette. A számban összefutott a nyál, a gyomrom hangosan kordult meg. Talán néhány napja nem jutottam élelemhez. De most itt voltam, egy felnyársalt, sült kígyó előtt, s nekem csak az illata jut. Így belemeredve a tűzbe, hallgattam az elnyúló ropogását, a csillagok alatt.
A talpai alatt gördültek, ropogtak a homok szemcsék, s minden egyes léptével nyomot hagyott a finom anyagban. Elém vágott és csak nézett rám mogorván a ezüst-kék szemeivel. Sötét barna haja koszos arcába lógott. Hunyorogva figyelt engem. Mintha csak tettem volna valamit, amivel kellemetlenséget okoztam volna.
- Ő nem ehet! Egész nap csak itt ült! A kisujját se mozdította! - jelentette ki, amire mindössze egy szúrós pillantást vetettem rá. Hisz a legfiatalabbként mi joga a parancsolgatáshoz? Ha én enni akarok, enni is fogok. Kell a fejét választom el a nyakától. S kész is voltam rá, hogy felállva, kivillantsam hiányos fogsoromat, akkorát mossak be neki, hogy felkerül a nyársra. Ekkor suhant be a látképbe Wess. Világító kék szemei, szinte csíkot húztak maguk után a levegőben. Elkapva Nio vállát húzott arcára széles mosolyt. Mindig is tudta hogy kezelje a kényes helyzeteket. Velem ellentétben. Bár akkor még korántsem ismertem úgy, ahogy ma.
- Nio! Hogy jobb Derick? Kétlábon, vagy a hátadon? - tette fel neki a kérdést, mire Nio kitáncolva Wess kezei alól köpött a homokba.
- Két lábon is csak egy púp! - Az a megvető tekintet, amivel az enyémbe nézett. Nem gondolkodtam. Nem tudtam gondolkodni. Hisz csak ő volt és én. Ő és az a bazi nagy képe, amit kész voltam bármelyik pillanatban beverni. Nem is tudom mi tartott akkor vissza. Talán Wess jelenléte. Wess mindig is a hidegvért jelképezte számomra. A meggondolt döntést, amivel biztos talajon tudunk lépkedni. Bár a látszat néha csal. Talán épp ő a leglabilisabb indünk közül.  Mindössze csak a rangidős szerepét játszotta. Ahogy ma is teszi...
Wells nem tudott volna semmit sem tenni. Egyszerűen szorongattam kezemben az apró törömet, s kész voltam rá, hogy a tüdejét lyukasszam ki. De a feszült pillanatot Lyra riadt hangja zavarta meg. A kreol bőre, a sötét szeme, s haja... A lányka Déli származású volt. Eredetileg legalábbis. Talán spanyol. Talán más...
- Fiúk! - riadtan szólított hármunkat, majd mutatott el kettőnk között. - Fény! - S róla, egyenesen a vándorló fáklyára irányult mindünk tekintete. A rémület azt hiszem akkor mindenkin átjárt. Csak nagyra nyílt szemekkel meredtünk a távolba, s figyeltük a lobogó tüzet. Villámütésként ért a felismerés... Nagyra nyíltak szemeim. Gyomrom összerándult és riadtan fordultam a többiek felé. Ugyan ezt az arckifejezést viselték. Tudták, hogy menekülnünk kell. Tovább kell mennünk.
- A tüzet! - rogytam térdre előtte, majd hajigáltam rá kis tenyeremmel a homokot. - Oltsátok a tüzet!