Ha azt kérdezné tőlem valaki, hogy hiszek-e egy csodákkal teli világban, azt mondanám, hogy itt van előttem. Most is azt nézem. De még a csodák sem tökéletesek, nem hibátlanok. Valóban azt nézem? Ha úgy vesszük, olyan Éden vesz körbe, melyről manapság többen csak álmodnak. Az ujjam a poharat forgatják, bőröm érintkezik a hűvös felülettel, ám elmém mit sem törődik vele. Szinte csak gépiesen emelem a száját, hogy tartalma selyemérintésével simítsa végig a torkomat lefelé haladtában, hogy aztán minden egyes ilyen korty után lassan lehunyjam a szemeimet és pár pillanat erejéig így is tartsam. Csak a környezet rezdüléseire figyelek, az emberek alapzajjá tompuló beszélgetésére, a poharak halk koppanásaira, amint újra és újra visszaérkeznek a felületre, ahonnan az imént felemelték, csak azért, hogy aztán a körforgás szüntelenül, megállíthatatlanul ismétlődjön meg. Újra és újra. Valamivel távolabb egy nő kacaja kimagaslik a tömeg zajából. Csilingelő hang, mely korábban zeneként szólt volna füleimnek, ám az utóbbi időben... valami más, valami megváltozott. Hogy micsoda? Azt magam sem tudom pontosan. Vagyis, ez nem teljesen igaz. Arcom rezdül, apró fintorrá húzva ajkaimat, mert az angyalinak ható kacaj elmémbe kúsztatja egy nőalak képét. Nem azét, akihez a nevetés tartozik. Hanem azét, akihez mennyei csilingelése miatt tartozhatna. Szinte megjelenik előttem a szőke hajzuhatag és a kutató szempár, amivel mindig illet. Igen, nagyon is tudom, mi változott meg. De még magamnak sem akarom bevallani. Nem akarom, hogy teljes mértékben igazzá váljon. Az is kérdéses, hogy ő tisztában van-e vele egyáltalán, tudja-e mi is történik éppen. Egy részem erre a kérdésre egyből rávágja az igenlő választ, míg a másik... a másik azt súgja, hogy az ő elméjében is legalább annyira zümmögő, idegesítő gondolatként mocorog, mint az elmémben. Létezik-e egy világ, ami tele van csodákkal? Még szép, hogy létezik. Körül is vesz. A megállás nélküli társalgással, a nevetésekkel, a levegőt megtöltő izzással és pulzáló élettel. Ám egy csoda sem lehet tökéletes. S én újra az ajkaimhoz emelem a poharam, hogy tudatom viharát csitítsam... hogy a szőke hajzuhatag által keretezett arc elhomályosuljon lelki szemeim előtt. Aztán kinyitom a szemem és tovább játszok poharammal. De a kezem még mindig nem érzi a hidegét, mert az elmém másutt jár.

Már megint azt csinálja. Talán úgy hiszi, láthatatlan a külvilág, a környezete számára. Bizonyos tekintetben, talán így is van. De nem nekem. Én felismerem a jeleket. Az apró rezdüléseit. Még ha nem is teszem őket szóvá, ismerem a jelentésüket. Figyelem, ahogyan tekintete elréved a távolba, mintha puszta szelleme emelkedne ilyenkor a világ fölé, hogy azt teljes pompájában vegye szemügyre. Mégis, arcán ott tükröződnek a kérdések. A zavarodottság és a félelem egyvelege. Nyilvánvalóan cikázhatnak a gondolatai, amit mi sem bizonyít jobban annál, hogy most is, mint ilyenkor mindig, megakad cselekvése közben, megdermed a mozdulat közepette.
Átkozom magam, mert miközben nézem őt, arra gondolok, hogy elrévedő pillantásában is van valami megfoghatatlan. Ugyanaz a gondolat ugrik előtérbe, nem engedve magát visszaszorítani, ami mindig is püföli agyam kapuit, amikor az íriszei fürkészni kezdenek: gyönyörű. Ez pedig... ez a hiba a gépezetben. A csoda tökéletlensége. Nem lenne szabad annak látnom azt, ami kibontakozik előttem. Még végignéznem sem lenne szabad, hiszen ki kellene szakítanom abból a világból, amelybe ilyenkor elutazik, erővel visszarángatnom a valóságba, annak reményében, hogy ezzel újra a régi lesz.
Átkozom magam. Átkozom, mert nem akarom, hogy a régi legyen. Azt sem, hogy olyasmi miatt essen baja, amiről nem tehet. Szitkozódok, mert ahogy eddig, úgy ezután is magam mellett akarom tartani.
- Ava! - nem kapok reakciót, ezért ajkaim újra a nevét formálják, ezúttal útját a vállára sikló ujjaim kísérik. Gyengéden érintem, már-már féltőn, hátha törést okozok benne eme puszta mozdulattal. Érzem, ahogy összerezzen érintésem alatt, rám kapja a tekintetét. Még tisztábban tükröződik bennük a félelem, mint korábban. Szólásra nyílnak ajkai, de miközben lecsúsztatom róla kezemet, megelőzöm.
- Azt kérdeztem, hogy hogyan állunk a bérek szinten tartásával.
Helyett foglalok az asztalnál, ő pedig egyből sorolni kezdi nekem az aktuális adatokat, tudnivalókat és az opcióinkat a teendők kapcsán. Én csak némán figyelek. Legalábbis, fizikailag jelen vagyok. A szavak hamar távolikká válnak számomra. Figyelem a mozgó ajkait, a papírlapokról olykor-olykor rám kúszó pillantását.
Léteznek csodák? Természetesen léteznek. Most is itt van előttem. Egy tökéletlen, ám éppen ezáltal mégis hibátlan, gyönyörű csoda. És én csak arra tudok gondolni, hogyan csitíthatom a Mennyországban támadt vihart.
Pontosabban... akarom-e csitítani.
 

Egyvalamiben tökéletesen igazat tudok adni neked. A mennyország, a tökéletesség mind mind léteznek. Körülvesznek minket a napjaink részei. Az életünk mozgatórugói.
Mi Égiek, megkaptuk a lehetőséget arra hogy ebben a csodákkal teli, tökéletes és gyönyörű, pompás világban éljünk.
Ez nem lehet véletlen.
És neked... megvan a lehetőséged hogy egy olyan ragyogó és pompás társaságod legyen... nos.. tudod jól hogy kire gondolok.
Nem lehet egyszerű. Tudod hogy jelentened kéne... de tudod hogy akkor azonnal el is vennék tőled. De nem vehetik.
Nehéz valami nem emberit szeretni.
Nehéz valami olyat szeretni ami csak egy hiba.
De mik vagyunk mi? Csak szellemek a hús vér börtönbe zárva?
És ők miben mások?
Talán semmiben. Talán mindenben.
Talán megtalálod a választ a kérdéseidre. Ideje hogy elindulj a játéktér felé, és megtaláld ezeket a válaszokat. Ne habozz, foglald le az arcod és a rangot.
Ego nyüzsgése és ragyogása, csak téged vár, Theodore.