Egy földig érő hosszú ruhát húztam fel, ami kiválóan passzol mind a caelesti élet érzéshez, mind a mai eseményhez. Igaz, valójában  a kettő egy és ugyan az. Az ilyen események az egész város eszméinek kicsúcsosodása. Minden csillog, mint ahogyan az én öltözékem is, ami egészen a combomig követi a testem vonalait, míg aztán szétnyílik, így teret adva a lábaimnak, amitől már sokkal könnyebb benne járni és táncolni – amit nem hiszem, hogy sokat fogok ma csinálni. A rávarrt ezer egy apró ezüst díszítéstől az embernek muszáj ránéznie akaratán kívül is. Ha pedig megteszi, akkor észreveheti, hogy a fény hatására néha egy egy pillanatra türkiz kékké válik. A hajammal viszont szokásosan semmit nem csináltam, míg az arcomra a ruházatomhoz hasonló színű sminket varázsoltam fel.
Ezeket mind magamtól csináltam, sokféle replikát alkalmazok, de az összes testemmel és a kinézetemmel kapcsolatos tevékenységhez szigorúan csak nekem van jogom.  Borzalmasan sok időt tudok elfecsérelni ezekre, ami  miatt Charles mindig bosszankodott. Én pedig jókat mosolyogtam rajta.
Vele sok ilyen eseményre jártam, szinte minden hétvégén, ám a halála óta ez az első, ahová egyedül megyek el. Egy időben a saját gyászom miatt nem akartam, később, pedig már a “hivatalos” gyász időszak miatt. Lehet, hogy maradinak tűnök, de engem a szüleim úgy neveltek, hogy ha meghall az ember...társa, akkor másnap ne menjen el egy ünnepelni. De most már… Muszáj kimozdulnom, muszáj valamit csinálnom, mert már kezdek megbolondulni a kétségek között. A félelem... a félelem nagy úr. Én pedig rettegek a jövőtől, leginkább attól, hogy mikor fog a rendszer kiköpni magából, mint valami elhasznált rongyot. Én nem ide születtem, én ide kerültem… A városhoz való jogomat, pedig bármelyik pillanatban elveszíthetem, ha nem leszek ügyes. Ezért pedig emlékeztetnem kell az embereket, hogy még itt vagyok, hogy még ne felejtsenek el.
A teremben a meghívottak az arcaik alapján, pedig igen csak meglepődtek a megjelenésem miatt. Valami pont ilyet vártam el. Páran odajöttek hozzám egy-egy szóra, de valójában még semmi érdekes nem történt egészen egy pillanattal ezelőttig.
A hang felé fordulok rögtön és egy ismerős arcot fedezek fel. Még soha se beszéltem vele, de nagyon is jól tudom, hogy kicsoda. Ilyen körökben szinte ez már kötelező.
– Van olyan ember ebben a városban, aki visszautasítaná? – Kérdezek vissza egy fanyar mosollyal és már nyúlok is érte, de úgy, hogy ne kivegyem a kezéből, hanem ő adja át. – Köszönöm, de ugye nem száraz pezsgő? – Teszem fel az újabb kérdést és közben muszáj végig néznem rajta. Hasonlít az apjára, de annál sokkal jóképűbb.
Pár évvel lehet fiatalabb nálam, gondolom...De...Én mindig idősebbnek hiszem magamat, főleg az életutam és a személyiségem miatt. Így azon sem lepődnék meg, ha idősebb lenne nálam, de nem hiszem, hogy olyan sok évvel.
– Caelestre! – koccintok, ahogyan ilyenkor szokás és a számhoz emelve lassan kortyolom az italt. Közben még mindig nem tudom levenni róla  a szememet. Talán már túlságosan hiányoznak a kapcsolatok. A férjem halála óta egyedül vagyok...minden értelemben.  De nem fogok úgy tűnni, mint egy kiéhezett nő. Oh, nem! Ahhoz túl nagy a büszkeségem.
– Utoljára hónapokkal ezelőtt voltam ilyen “mulatságon”, szóval ha mond egy elég izgalmas botrányt bármelyik ittlévőről, akkor megfontolom, hogy még egy kis időt önnel töltsek.– A végére egy halvány mosolyt is eleresztek. Tudom, hogy miért jött oda hozzám, mindegyik azért jön.