Az életben vannak olyan pillanatok mikor azt hiszed hogy nincsen tovább. Mikor úgy érzed mostmár egyszerűbb lenne csak a világ szélére sétálni és lezunanni onnan a végtelen hosszú mélységbe.
Mikor úgy érzed szinte húz maga felé az ég kékje, és a sivatag aranyszíne.
Mikor már nincs erőd sírni. Nincs erőd küzeni. Nincs erőd túlélni.
És én valahogy mégis túléltem ezt a pillanatot. Túléltem azokat az éjszakákat az utcán. Túléltem a menekülést a fickók elől akik a babapofi és a vékony test láttán azonnal a gatyájukba nyúltak volna hogy olyan dolgokat tegyenek velem amikbe bele sem akarok gondolni.
Elűztek... elkergettek az otthonomból. Mert még egy száj túl sok lett volna. A lassan összeomló pompa és fényűzés maga alá temette anyámat aki elmart magától.
Én pedig... itt vagyok. Egyedül.
A Highsky ékszervállalat utolsó örököse. Az utolsó Highsky ékszerrel a nyakamban.
Igazi sivatagi ékkővel a cikornyás ezüst végén.
Csak haza akaraok menni. A régi házunkba Aurumba... Csak... szeretnék arra hazaérni hogy a finom kis kalapálások kihallatszanak apám dolgozószobájából. Hallom ahogy ékszert csinál. Hallom a csiszológépet, ahogy a kristályokat formázza, hallom az elfojtott káromkodást ahogy megsérti az ujját.
Hiányzik...
Az első, nekem készített ékszert forgatva az ujjaim között ültem abban a pompás irodában. A szék... inkább fotel amiben majd eltűntem, volt az első kényelmes dolog amit napok óta láttam. Mintha az izmaim felsóhajtottak volna ahogy leültem rá.
Kezemben minden tulajdonom. Egy kis táska, benne néhány ruha.
Pénzem már nem volt. Semmim nem volt azon kívül amit a kezemben tartottam vagy magamon viseltem.
Nem volt más választásom... abból kellett élnem amim volt. És sokkal inkább csak nézzenek minthogy hozzám is érjenek mint abban a... fürdőben.
A fülem mögé tűrtem egykor fényes, és puha, most inkább csak élettelen és kócos tincseimet mikor kinyílt az ajtó.
Egy magas, sötéthajú férfi lépett be, a kék öltöny méretre szabva feszült a testén. A ragyogó kék szemek szinte lyukat vájtak belém. Őt egy gyönyörű szőke nő követte. Ha nem pillantom meg a csuklóján a vonalkódot, azt hiszem ember.
Egyből felpattantam és kihúztam magam.
- Hogy hívnak? - ült le a férfi, a nő megállt mögötte. Az arcán finom mosoly és a tekintete olyasmit sugárzott amit még nem láttam replikánson... Öntudatot. Nehezen tudtam elszakítani róla a tekintetem.
- Rebecca Highsky a nevem, uram. Táncoslánynak szeretnék jelentkezni - mondtam kihúzva magam és felemelve az állam.
A férfi hosszan nézett engem majd a nőhöz fordult.
- Egyszer vettem neked egy Highsky gyűrűt... - mondta a nőnek mira az elmosolyodva bólintott és megmutatta a kezén csillogó ékszert amit apám készített. A férfi visszafordult felém és összefonta az ujjait az asztalon.
- Miért akar egy ékszervállalat örököse nálam táncolni?
- Mert nincs más lehetősége, Mr. Avens - feleltem őszintén. Újabb hosszú pillantás és a Küldött megrázta a fejét.
- Nem. Sajnálom. Nincs üresedés nálunk - kelt fel a férfi az asztal mögül én pedig elnyílt ajkakkal kétségbeesett tekintettel néztem rá.
Egy hang se jött ki a torkomon. Mihez fogok ezután kezdeni? Hova megyek...? Mit fogok csinálni?
- Szerintem fel kéne venned, Theodore - szólalt meg a nő. A hangja lágy volt, és teli hangsúlyokkal. Ő nem egy egyszerű replika volt. Volt benne valami... más.
- Miért? - kérdezte a férfi zavartan.
- Egy emberrel sokkal többet kereshetsz mint egy replikával. És nézz rá... az arca és a teste tökéletes.. Kár lenne hagynod elmenni - felelte a nő. Ahogy rám pillantott... Ő most tényleg a védelmébe fogadott?
A férfi ismét rám pillantott.
- Majd értesítünk - mondta és elindult kifelé.
Akkor vettem csak észre hogy visszatartom a elvegőt mikor kimentek. Lassan fújtam ki.
Hogy mi lesz ezután... még fogalmam sincs.

 

Kedves Becks!

Nagyon tetszett a lapod - kerek volt és egész, minden benne volt, amire szükség van ahhoz, hogy tudjuk, ki az, aki közénk érkezik.   Ismerjük a múltad, s betekintést nyerhettünk a jelenedbe is, legalábbis egy apró kis szegletébe. Az, ami a családoddal történt, az apád elvesztése, majd a család végleges széthullása... nos, nem egyszerű. Nem kellemes. S szinte felfoghatatlan. Ilyenkor nehéz a tovább lépés. Az, hogy újra összeszedje magát az ember.   De te erős vagy! Látszik rajtad. Nem az a fajta vagy, aki feladja. Lehet, hogy egykor a csúcson voltál, a gazdagság és a fényűzés adott volt az életedben, de most is küzdesz... hogy lent vagy. S innen szép győzni, nem?  Innen szép visszamászni azon a bizonyos ranglétrán oda, ahová valójában tartozol. Lehet, ma táncosnőként dolgozok, de lehet, hogy holnap már Caelest egyik bálján táncolsz életed párjával. Ohh, hogy ez túlságosan meseszerű? De ki mondta, hogy nem lehetséges? Bármire képes vagy, Becks. S sok sikert kívánok!
Hódíts meg sokakat ezzel a cuki pofival, amivle megáldott téged a sors! Foglald is le, mielőtt játékba fognál, hiszen tudom, hogy valaki már vár rád.