A családom...
A családom.... Sky Palace feje. Minden szerénykedés nélkül. A Draytonok sok sok nemzedék óta irányítják Caelestet és így az Égi Városokat is. Most apám, Michael Drayton a Küldött őt követem majd én... Alig várom. Van egy öcsém Elias, akiről néha úgy érzem hogy gyűlöl, néha viszont a legjobb testvér akit csak kívánhatnék. Néha én is gyűlölöm amiért olyan tökéletes. Az anyám már nem él, belehalt az öcsém megszülésébe.
És volt valaki... aki a családom tagját képezte... De róla nem beszélek. Soha többé.
Megint ugyanaz az arc jelent meg álmomban. Megint ugyanazok a vonások, ugyanaz a hang ugyanazok az érintések. Aztán egy pillanat alatt váltak semmivé az ujjaim alatt. Ahogy a valóságban is. Egy pillanat alatt tűnt el minden ami számított, ami kicsit is a földön tartott.
Már ha beszélhetünk földön járásról az esetemben. A legmagasabb, legpompásabb égi városban éltem egész életemben. Mindenem megvolt amire csak vágyhatok és én ki is használtam ezt.
Nem pont úgy éltem ahogy egy küldött fiának... egy leendő küldöttnek kéne dehát... Ez vagyok én.
Nem tudnék olyan lenni mint Elias. Komoly és felelősségteljes. Néha gyűlöltem azért mert ő olyan amit tőlem elvárnak. Ő pedig tudtam hogy gyűlölt azért amiért az voltam aki ő akart lenni. Az idősebb fiú... Az örökös...
Láttam az arcán.. Láttam most is azokban az enyémhez hasonlító kék szemekben, hogy irigy.
Sokmindenben lehet irigy rám mondjuk... de ez is egy közülük.
És most... ajándékot kaptam. Nem volt ünnep, nem volt semmilyen alkalom amire ilyen drága ajándékot kaphatnék... most mégis... Együtt sétáltunk a nagyterembe hogy megkapjam az ajándékomat.
Némán ballagott mellettem, de tudtam hogy sokmindent mondana. Kíváncsi vagyok hogy akkor már sejtett-e valamit... Vajon volt fogalma arról hogy mi vár a dobozban?
Vajon azt latolgatta hogy fogok reagálni?
Ahogy beléptünk a terembe apánk nagy mosollyal fordult felénk. Láttam rajta hogy izgatott. Mellette egy óriási fadoboz.
- Fiam! - fogta meg a karomat. Alig pár centivel volt magasabb mint én de az ő arcán az enyémmel ellentétben izgatott kifejezés ült. Én csak összevont szemöldökkel néztem rá.
Tőle örököltem a vonásaimat, a szőke hajamat. Elias néhai anyánkra hasonlított lágyabb vonásaival és sötét hajával. Én pár év múlva kiköpött apánk leszek.
- Készültem neked valamivel - mondta izgatottan és a dobozra mutatott
- Nyissátok ki neki!A robotok akik kiszolgáltak minket egyből a doboz mellé léptek és elkezdték szétszedni a dobozt. Én vártam... Aztán...
Szinte hátraestem a meglepetéstől.
Katherine...
Az arc az álmaimból. Az arc a múltamból.
- Mi ez az egész? - a hangom nyers volt. A sebek újra felszakadtak. A dühöm a lány iránt újra feléledt. Vissza akartam őt kapni de ő nem akart velem lenni...
Apám magyarázni kezdett arról hogy a lány egy replika, Katherine arcával, nekem kell elneveznem. Hogy azért kapom hogy könnyebb legyen a továbblépés. Hogy ő egyedül az enyém.
- Nekem nem kell! Ő nem ugyanaz - léptem hátra hogy kimenjek a teremből. Hiába szóltak utánam. Hiába éreztem Elias kezét a karomon.
Látni sem akartam.
Néha elvesznek ütött, kopott, szürke darabjai.