Csak döbbenten és némán bámultam az ismerős arcot, igyekezvén uralkodni szobormerev vonásaimon. Mindig is tudtam, hogy apánk őrült, de sosem gondoltam volna, hogy valaha képes lesz erre. Olyan lelkesen táncolta körbe az új Replikánst, hogy a gyomrom is felfordult a jelenettől. Szegény, szegény Ian...
- Na, mit gondolsz? - fordult hozzám végül, és csak ekkor jöttem rá, hogy percek óta szótlanul állok a szobában, öltönynadrágom zsebébe süllyesztett kézzel, mozdulatlanul. Pillantásom a lányról apánkra emeltem, büszke mosolya láttán nehezemre esett legyűrni a fintorgást. Talán pont úgy nézett ki, mint Katherine, mégsem voltam teljesen meggyőződve róla, hogy ajándék-e ez Ian számára, vagy inkább szeretetbe csomagolt büntetés.
- Apa, egészen biztos vagy benne, hogy ez... Mármint... Nem gondolod, hogy ha fantomként kísérti Kath hasonmása, az inkább fájdalmat okoz neki, és... - kezdtem bele, de türelmetlen intéssel közbevágott.
- Jaj, te meg a nyámnyilaságod már megint! Látszik, hogy semmit sem tudsz a nőkről. Mikor kerítesz végre magadnak valakit, mint a fivéred?
- Ian? Pontosan melyikre gondolsz a két tucat kurvából? - szórakozott mosolyra görbült a szám, de egyből lefagyott arcomról, ahogy apám fenyegetőn felém lendítette a kezét. Hát igen, az igazság olykor fáj. Elértük azt a kort, hogy az embert nem veszik komolyan, ha minden este egyedül alszik.
- Példát vehetnél a bátyádról. Reménytelen vagy...
A végét ugyan csak elmorogta az orra alatt, ám elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam. Megtanultam falat építeni magam köré, áthatolhatatlan gyémántpáncélt, melyről leperegnek mások megjegyzései, az érzéketlen szúrások, ám ez nem azt jelentette, hogy attól még nem fájt. Inkább csak megóvott attól, hogy darabokra törjek.
Nem hagytam, hogy apám kihozzon a sodromból. A legjámborabb mosolyomat öltöttem magamra, sután széttárva karomat, megadásom jeleként. Hogy belül milyen orkán tombolt bennem, arról senkinek sem kellett tudnia.
- Ez van. Biztos nagyobb csajozógép lennék, ha lenne egy anyám... - A létező legderűsebben adtam elő magam, pontosan oda ütve, ahol apának a legjobban fájt. Az arckifejezése egyből megváltozott, ám mielőtt bármilyen szitkot is szórhatott volna rám, sarkon fordultam és kisétáltam a szobából.


Így csepegtetik belénk az irigységet már gyerekkorunk óta...

Hiába kaptam Ian karja után, kiviharzott a teremből. A levegő megfagyott egy pillanatra a távozása után, és a pillantásom egyből a lányra vándorolt. Sajnálkozva mértem végig üres vázát, majd apám értetlenkedése elől inkább sietős léptekkel kimenekültem a kertbe. Nem akartam látni, hogyan tör ki a vihar, amit előre megjósoltam... Bár igyekeztem minél gyorsabban magam mögött hagyni az incidens helyszínét, Ian arckifejezése elől képtelen voltam elmenekülni, gyomron vágott, valahányszor felidéztem magam előtt. Gyűlöltem apánkat, amiért ennyire vak és ostoba, és képes volt kitenni ennek a saját fiát... S ha volt is egy kis részem, amelyik úgy gondolta, Ian megérdemli, hogy gyötrődjön, attól a részemtől csak még rosszabbul éreztem magam. Talán igazuk van. Talán tényleg teljesen feleslegesen szívom itt a levegőt, hiszen feleannyit sem érek, mint a nő, aki az életét adta értem...
Hogy eltereljem a gondolataimat, inkább a Replikánson gondolkodtam, a bátyámon és Katherine-en. Kedveltem a lányt, noha sosem értettem, miért érne meg a szerelem annyi szenvedést; sosem értettem magát a szerelmet. Életem röpke huszonkét éve alatt még sosem vonzódtam senkihez: se nőkhöz, se férfiakhoz, se klónokhoz. Valahogy sosem foglalkoztatott a szerelem, a szex. Emlékszem, Iannel mennyit viccelődtünk azon, hogy valószínűleg elszívott előlem mindent e téren az anyaméhből, így nekem már semmi sem maradt. Ez az egyetlen dolog, amin anyával kapcsolatban képesek voltunk szabadon nevetgélni.
A gondolat ismét mosolyt csalt az arcomra, ám pillanatok alatt le is olvadt, ahogy eszembe jutott, min töprengtem az imént. Szerelem. Mi szüksége rá az embernek, akinek így is van már elég baja? Ha enyhít is a magányon és a nyomorúságon, csak azért, hogy utána százszoros erővel taszítson padlóra. Semmi jó nem származik belőle, és erre pont Ian az élő példa.
Ahogy a füvet túrtam magam alatt, ujjaim egyszer csak elakadtak valami különösben. Közelebb hajoltam, szemügyre véve a négylevelű kis növényt. Ha jól emlékszem, olvastam erről valamit... A jó szerencse jele... Merengésemből az egyik replikánk hangja szakított ki. Meg sem hallottam a közeledtét. Ezek a lények komolyan hátborzongatók néha... Habár személy szerint semmi bajom a jelenlétükkel. Megszoktam őket a palota körül, bár más kérdés, hogy gyakran nem értek egyet azzal, mások hogyan használják őket.
- Fiatalúr, az édesapja keresi - meghajolt előttem, én pedig nagy sóhajjal feltápászkodtam a földről, leporolva a nadrágomat. Szó nélkül a szolgáló után indultam, hátra sem nézve többé a szélben táncoló jó szerencsémre.
 

Hát drága öcsém itt volnánk. Te és én az érme két fele. Az ég és a föld (már ha helyzetünkben élhetek ilyen hasonlattal) a tűz és a víz.
Sosem hasonlítottunk semmiben, de ez talán nem is kellett. A vicceinkben is benne volt... Én elvettem mindent ami benned nem volt meg, de meghagytam mindent ami belőlem hiányzott.
Te vagy az aki a legjobban ismer, aki a legjobban gyűlöl és legjobban szeret és... azt hiszem ez viszont is így van.
És én hiszek benned. Hiszem hogy bármire képes vagy. Hiszem hogy egyszer még nagy dolgokat fogsz elérni és szeretném ha te is hinnél magadban.
Mindegy apánk... vagy akár én mit mondunk. Te... te magad többet érsz bármelyikünknél.
És remélem egyszer megtalálod azt is akit szerethetsz. Mert megérdemled hogy valaki úgy szeressen ahogy megérdemled.
Most menj, foglalj arcot és rangot. Aztán a kastélyban találkozunk. Ne késs el a vacsoráról... Apánk morcos lenne érte.