Végül is egyedül maradtam. Nem tettem mást, mint néztem ki a fejemből. Hallgattam a madár csicsergést és élveztem a napsütést a szökőkút peremén ülve. Mi mást tehettem volna, hiszen céltalan voltam. Jelenleg az. Így próbáltam magamat a lehető legjobban elfoglalni, míg nem tehetek valami a gazdámért. Bár kikérte magának, hogy ne így álljak hozzá, de nehéz nem úgy viselkedni, ahogy azt beléd nevelték. Esetemben ez inkább belém lett teremtve. Hülyén hangzik, és épp annyira nevetséges is lehet... De valahol mégis helytálló, nem? A világos szökőkút vízében csillogott a felhőtlen égbolt. Hullámokban tükröződött a nap fénye. A kék színe szinte a lelkemig hatolt. A természet magával ragadó...ugyanakkor kegyetlen. A szerencsén múlik, hogy hova születsz... Vagy minek születsz. Nekem nem lehetett sok belőle. És azoknaka sürgő forgó hadseregnek sem, akik a kertet igazgatták. Próbáltam korábban beszélgetni velük, azonban olyan, mint akiknek kivágták a nyelvüket. Lehet ha túl sokat beszélek az én nyelvemet is ki fogják vágni. Persze így azonnal a számhoz kaptam kissé ijedten, hiszen... Szeretek beszélni. És amúgy is. Nem épp ez az én dolgom? Beszélni... Bár Ian nem akarná, hogy beszéljek Elias-al a kapcsolatukról, de... a kíváncsiság nagy úr, főleg ha az ember lánya valami szokatlan mód fura egy replika. Mint jómagam. És talán a legrosszabb az egészben, hogy nem panaszkodhatok senkinek. Hiszen kinek tenném? A néma kertészeknek? Jó persze tökéletes hallgatóság volna, de mégsem ugyan az. Talán Elias és Ian is épp ugyan ezt érzik. Beszélnek valakinek a köztük történtekről? Az érzéseikről? Mintha meg sem próbálnák oldani. Mintha nem tudnák... Talán épp ezért kellene nekem megpróbálni pár szót váltani Eliasal. Meg kéne, de mi annak az esélye, hogy egyáltalán szóba áll velem? Mi van ha nem teszi? Mi van ha elküld? Mit fogok neki mondani? De hisze egy próbát megér... Nem igaz? Ezzel a gondolattal álltam fel a szökőkút pereméről, majd pillantottam körbe, várva, hogy talán feltűnik az ismerős göndör szőke fürt, s az arc. Ám nem nyert... Épp elindultam volna, amikor megjelent előttem az egyik néma kertész. Magas volt és zömök. A szemei szinte szikrát hánytak. Az arc berendezése olyan mérges volt. Milyen ha mosolyogni próbál? Nem akarom megtudni... De ő sem kívánta megmutatni. Legalábbis úgy látszott, mialatt töretlen bámult bele a szemeimbe. Nem értettem mit akar. Összevont szemöldökkel néztem rá, majd biccentettem oldalra a fejemet. - Valami...probléma van? - kérdeztem, bár sejthető volt, hogy nem fog felelni. Ahogy persze nem is tette, mindössze durván kicsapta elém a tenyerét, ujjait feszesen egymásnak szorítva. El telt néhány másodpercbe, míg elesett, hogy egyenesen a zsebemre kezdett bámulni. - Ohhh...- kaptam zsebemhez, nagyra nyílt szemekkel, majd húztam ki belőle egy leszakított szál virágot. - Hogy a nárcisz... - vettem könnyes búcsút az első szál virágomtól, amit magamtól kaptam. - Sajnálom, nem tudtam, hogy zavar. - sajnálkoztam ám kellőképp, hiszen nem tudhattam, hogy ilyen komolyan veszi a munkáját. Végül így csak hümmögött egyet, majd sétált tovább a kantárját igazgatva, miközben csak néztem a koszos hátát egy cseppet elfancsalodva.
We burned too bright, now the fire's gone, watch it all fall down
Van egy nagy előnye annak, ha egész életed egy kőpalotába zárva kell eltöltened: jobban kiismered a helyet a saját tenyerednél is. Vannak titkos zugok, amiket Iannel közösen fedeztünk fel, amikor kisebbek voltunk, és vannak olyan helyek, melyek egyedül az enyémek. Az a kis hasadék a kert oldalában, ahol az épület egyik ablakpárkánya túlságosan kiemelkedik a bemélyedő fal fölé, pont elegendő lyukat és árnyékot biztosít ahhoz, hogy leheveredjek egy könyvvel az ölemben és olvassak, nem zavartatva magam amiatt, hogy a testőreim talán épp az idegösszeomlás szélén állva próbálják kitalálni, hogyan közöljék apámmal, hogy meghaltam. Na, olyan rossz azért nem vagyok, mint Ian; én egyáltalán nem utálom a testőreinket, sőt, igénylem is a védelmüket és a figyelmüket, de mint minden egészséges huszonkét éves elitnek, úgy nekem is szükségem van néha a magányra. Nem mintha olyan sokat tudnék az egészséges huszonkét éves elitekről. Nem kifejezetten vagyok társasági ember. Sosem voltam. De legalább szabadon olvashatok bármit, amit csak megkívánok, anélkül, hogy olyan emberek társaságában kéne töltenem az időmet, akikkel úgyis csak érdekből lógnék. A szökőkút csobogása kellemes háttérzajt biztosított a gazdasági könyvhöz, amin épp átrágtam magam. Szinte elnyomta az ismeretlen női hangot, és annak vékony, monoton tónusa valamiért felkeltette a figyelmem. Kikukucskáltam a rejtekhelyemről, épp csak annyira dugva ki az orrom, félrehajtva a ház falára benőtt futónövényt, hogy lássam a jelenetet a Kath-klón és a kertész közt (tudom, hogy nem szép dolog valakit Kath-klónnak hívni, de nem találkoztam A Nagy Jelenet óta Iannel, hogy megkérdezzem, elnevezte-e szerencsétlen lányt vagy sem). Ahogy figyeltem a jelenetet, akaratlanul is megsajnáltam szegényt. Nem az ő hibája, hogy apánk őrült ötletének áldozata lett és egy kellemetlen emlék arcát kell magán viselje. Nem mintha lennének érzései, gondolatai vagy bármi... De nekem voltak, és szerettem volna enyhíteni rajtuk. Észrevétlen szakítottam le egy szál virágot, de ha fel is tűnt valakinek, senki sem mert szólni. A könyvet a másik kezemben tartva léptem oda a replikánshoz, felé kínálva a tövénél leszakított növényt. - Talán nem olyan hivalkodó, mint a nárcisz, de a liliom halvány rózsaszínje jobban kiemeli a hajad színét - A pillantását kutattam egy rövid pillanatig, mielőtt bólintottam volna, magamnak összegezve a látottakat. - És a szemedét. Eddig mindig csak futólag vagy messziről láttam a lányt. Elég bizarr volt ilyen közelről bámulni rá. Noha engem sosem fűztek mélyebb érzelmek Kath-hez, habár kedveltem a maga módján, mégis különös volt szemtől szemben állni vele, tudván, nem ő az. El sem tudtam képzelni, Ian mit érezhet most. - Tartsd csak meg, ezért senki sem fog szólni - biztattam aprót biccentve, és felszabadult kezem - ha elvette a virágot - zsebre dugtam. A másikban még mindig ott szorongattam a könyvet, azzal böktem most rá. - Mi a neved? Ian elnevezett, ugye? - érdeklődtem, majd a könyvvel a mellkasomra böktem. - Én Elias vagyok. Bár Iannek szolgálsz, sokat fogjuk majd látni egymást itthon, szóval... - tétován megvontam a vállam. Tudtam, hogy tudja, ki vagyok, de úgy éreztem illendőnek, hogy bemutatkozzak. Nem nagyon szoktam beszélgetni az új replikánsokkal, így fogalmam sem volt, mi többet mondhatnék. Inkább csak tovább fürkésztem a lány arcát, kutatva minden apró hasonlóság és különbözőség után.
A virágot elvesztettem, csak a lágy szél, s a mögöttem csobogó szökőkút hangja maradt. Mindössze csak álltam és néztem a távolodó növény után. Kezeimet előre vettem, s egymásra téve fogtam magamhoz. Nem tudtam hogyan is kellene reagálnom. Nem tudtam, mit is kéne tennem. Olyan voltam, mint gyermek kiről lekerült a szülői gondos felvigyázása. Talán még valamely szempontból az is voltam. Egy kölyök akire figyelni kellene, de a gazdájának fontosabb dolgai akadtak. Ezért persze nem hibáztathattam. Nem maradt más, mint egyedül a végére járni, mit is kezdhetnék magammal... Szőke göndör fürtjei a tekintetébe illetlenkedtek, mellyel egyenesen rám pillantott. A kezében egy fakón rüzsaszínlő virággal lépett elém. A természet szépségeiből tépett egy darabját nekem szánta. Egyszerűen felém nyújtotta, néhány arcot vöröslő mondatot társítva mellé. Ha tudnék Elias és Katherine között bármi nemű romantikus jellegről. Vagy esetleg Elias érzéseiről... Azonban nem tudtam, így nem maradt más, mint a zavart pillantás és egy piros pozsgás arc viszonzásul. Elfogadtam a virágot, majd magam elé véve, mint törékeny kincset, óvtam lágyan ujjaim között. Arcomra lágy mosoly húzódott, miközben le sem vettem tekintetem az általa említett Liliomról. - Liliom? - furcsa de ezt a tudást nem tudhatom magamnak. - Köszönöm....- Nem szerettem volna egész nap szorongatni, félő volt, hogy eltöröm. Igazán nem akartam eltörni. Hiszen ajándék volt, s nem is utoljára de szép. Sőt. Gyönyörű... A felém irányuló könyvről a szava vették el a figyelmemet, így szemeibe pillantva egyre éreztem, hogy halványodik arcomon a vöröslően égető érzés. Bár még mindig zavarban voltam. - Örvendek a szerencsének Elias. A mesék után... Kellemes csalódás látni a másságát, ha nem veszi sértésnek. - mosolyodtam el. Bár bóknak szántam, de csak remélni tudtam, hogy nem kapok ezért szobafogságot. Igazából a mesék azok az információk amiket megkaptam. Ian érzéseit. Vagy talán valami ilyesmit. Egy beképzelt kis görcsnek képzeltem el. Valahol annak is állították be. Aki mindenáron a bátya tekintélyét igyekszik aláásni. Bár az én szemszögemből jelenleg csak annyit mondhatok, semmi sem az aminek látszik, vagy mondják. - A nevem Thit. A gazd...- nyeltem le a szót, majd újra neki indulva fejeztem be a mondatot. - Iantől ezt a nevet kaptam. Igyekszem kiérdemelni. - Hiszen a földiek kialakítottak egy sajátos nyelvet. Legalábbis néhány szót. Ilyen a Thit is, ami a reményhozót jelenti. Bár odalent leginkább ez névként funkcionál. Végül felé nyújtottam a virágot, majd elkotortam a hajamat a fülem mellől. - Megtenné kérem? - kérlelve mosolyodtam rá, s ha megtette, teret adva eresztettem el hajamat, s hagytam hogy ő tegye bele a liliomot. Eközben a könyvet figyeltem. Valami oktatójellegűnek tűnt. Amire hamar összeráncoltam a szemöldökömet. - Mondj Elias uram, szabadidejében is mindössze a tanulmányaival foglalatoskodik? - pillantottam rá. Lehet ezt a kérdést, már akkor feltettem, mikor a liliommal tevékenykedett. Már nem is emlékszem...
We burned too bright, now the fire's gone, watch it all fall down
A lovagiasság nem feltétlenül saját erényem; főként apámtól lestem el, amikor láttam, miféle előnyökhöz juthat az, aki képes önzetlenül maga elé engedni másokat. Persze megkérdőjelezhető az "önzetlenség", ha mindezt érdekből tesszük, de úgy véltem, még mindig jobb békés álszentnek lenni, mint felvállalni valódi énünket, mikor abból csak rossz származhat. - A "másságom" - ismételtem, megmosolyogva Thit szóhasználatát. Nem sértődtem meg, hiszen igazából elég pontosan körbeírt; tényleg más voltam, főleg ahhoz a képhez képest, ami rólam élt mások fejében. - Meglepően szókimondó vagy - tettem még hozzá, de nem adtam jelét, hogy ez zavarna. Végül is Kath mintájára próbálták összegyúrni a replikát, nem meglepő, hogy bizonyos vonásokban őt idézi, ezzel a külsővel. - Ne izgulj, megszoktam, hogy csalódnak bennem - nevettem, bár elég szárazra sikerült. Tudtam, hogy ő bóknak szánta és jó értelemben értette, amit mondott, de a csalódás attól még csalódás marad, mindegy, hogyan szépítjük. Valahogy akaratlanul is mindig ezt váltottam ki a környezetemből. Elvettem tőle a virágot és megnyestem picit a szárát, hogy könnyebben a lány hajába tűzhessem. Ehhez közelebb kellett húzódnom hozzá, és bevallom, egy kicsit zavarba hozott haja puha érintése, a nyakából áradó illatfelhő. Nem szoktam ilyen közel lenni másokhoz... De az inger aztán el is illant, s szinte már érdektelenül húzódtam hátrébb tőle, amint végeztem. - Jól áll. Mondtam, hogy kiemeli a szemed. - összegeztem lágy mosollyal, a kérdésére pedig meglengettem a kezemben szorongatott könyvet. Meglepett a szemfülessége, hogy ilyen hamar rájött, mit olvasok. - Hogy ez? Sokkal inkább azt mondanám, hogy a jövőmmel foglalkozom. Ez minden, amit tehetek érte. - Vonásaim fintorba torzultak, ahogy a könyvre meredtem. Ha az öröklési rendet nem is befolyásolhattam, akkor muszáj volt abban fejlődjek, amire behatásom volt ahelyett, hogy amiatt keseregtem volna, amire nincs. Pusztán csak ennyit tehettem magamért. - Gyere, sétáljunk - böktem állammal a kert vége felé, és már el is indultam. Nem igazán kértem ki a véleményét, hiszen bármilyen kegyetlenül is hangozzék, nem számított. Erre teremtették, számomra pedig természetes volt, hogy nem rendelkezik szabad akarattal. - Szóval, hogy bírod a bátyám mellett? Milyen az első nap? - érdeklődtem, tudatában annak, Ian mennyire kiakadt szerencsétlen ajándéka láttán. Valahol azért elég szórakoztató volt ez az egész szituáció. - Nagyon bájos gazdád lett, nem igaz? - Széles, komisz vigyorra görbült a szám, meg sem próbáltam finomítani a gúnyolódásomon. A helyzet komolyságára való tekintettel sosem viccelődtem volna nyíltan ezzel, de valljuk be, Ian nem igazán a legtöbb replika álom-gazdája, főleg, ha egyikük kénytelen az exe arcát viselni.
Kezdőlap 
Végül is egyedül maradtam. Nem tettem mást, mint néztem ki a fejemből. Hallgattam a madár csicsergést és élveztem a napsütést a szökőkút peremén ülve. Mi mást tehettem volna, hiszen céltalan voltam. Jelenleg az. Így próbáltam magamat a lehető legjobban elfoglalni, míg nem tehetek valami a gazdámért. Bár kikérte magának, hogy ne így álljak hozzá, de nehéz nem úgy viselkedni, ahogy azt beléd nevelték. Esetemben ez inkább belém lett teremtve. Hülyén hangzik, és épp annyira nevetséges is lehet... De valahol mégis helytálló, nem? 
┃
••• 
A virágot elvesztettem, csak a lágy szél, s a mögöttem csobogó szökőkút hangja maradt. Mindössze csak álltam és néztem a távolodó növény után. Kezeimet előre vettem, s egymásra téve fogtam magamhoz. Nem tudtam hogyan is kellene reagálnom. Nem tudtam, mit is kéne tennem. Olyan voltam, mint gyermek kiről lekerült a szülői gondos felvigyázása. Talán még valamely szempontból az is voltam. Egy kölyök akire figyelni kellene, de a gazdájának fontosabb dolgai akadtak. Ezért persze nem hibáztathattam. Nem maradt más, mint egyedül a végére járni, mit is kezdhetnék magammal...