Angyaloknak hisznek bennünket. Égi tüneményeknek, Isten teremtményeinek, a megmentőiknek, hatalmasabbnak saját maguknál. Ők gyarló, földi halandók, mi pedig a feddhetetlen, látomásszerű isteni helytartók vagyunk odafönn. És mi támogatjuk ezt a szemléletet, sőt, közülünk is sokan elhiszik magukról, hogy ők többek, feljebb valók. Pedig mi is éppoly esendők vagyunk, mindössze azon szerencsés kiválasztottak közé tartozunk, akik idefenn születtek. A mi bőrünk alá is beette magát a fertő, csak mi nem veszünk róla tudomást; a mi életünkben is ott a sötét oldal, csak mi becsukjuk a szemünket, hogy ne lássuk.
Az én feladatom azonban az, hogy mindent lássak, függetlenül attól, hogy szeretném-e vagy sem. Talán ezért látom olyan jól azt is, kik és mik vagyunk valójában.


Anyám kifogástalanul adja elő a „Megözvegyült, Összetört, Gyászoló Feleség Vagyok” című számot. Esküszöm, még egy széket is kéretett magának, mintha Apa elveszítésének a súlya úgy nyomná a vállát, hogy megtartani sem bírja magát; szorgosan sír a fekete selyemzsebkendőbe, a szemeit pedig a legújabb aurumi divatnak megfelelő gyászkendő mögé rejti, hogy senki ne láthassa bennük a megkönnyebbülést.
Ennél már csak az volt visszataszítóbb, amikor a megjelent előkelőségek feleségei Apa temetésének reggelén azt tartották a legfontosabbnak, hogy megdicsérjék a ruháját – amit én egyszerűen csak Gyász Szettnek neveztem el. Frissen az aurumi piacról vásárolta meg egy vagyonért, amolyan búcsú gyanánt a Szeráf Tanács pénzcsapjától. Bár soha nem lesz hiánya semmiben a jövőben sem, azzal ő is tisztában van, hogy megváltozik a helyzete: Apát nem érdekelte, mire és mennyi pénzt költ, amíg ezzel lefoglalta magát, de a mai nappal hivatalosan is én veszem át Apa helyét, és ezzel sok minden megváltozik majd.
Elszorul a szívem, ahogy a sírkőre pillantok – de nem azért, mert a fehér márványból faragott míves angyalszobor a caelesti temetőben rendkívül eltúlzottnak és ízléstelennek hat; még akkor sem, ha tudom, hogy Apa szívesebben tért volna örök nyugovóra Kerub egyszerű temetőjében, egy olyan sírban, olyan sírkővel, mint bármelyik másik katonánk. Nem. Számomra egyelőre teljességgel felfoghatatlan a tény, hogy az én erős, élettel teli apám nincs többé. És hogy éppen az a szív vitte el, ami oly’ sokat megélt és kibírt? Még mindig nem tudom elhinni. Fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni nélküle, fogalmam sincs, méltó utódja leszek-e; fogalmam sincs, lehet-e neki méltó utódja.
A bennem dúló érzelmi vihar mégis láthatatlan marad mindenki számára. Több mint két évtizednyi gyakorlás után rezzenéstelen marad az arcom és a testbeszédem is; csendben, nyugodtan gyászolok. Azt hiszem, anyám és én tökéletesen alakítjuk a felcserélt szerepeinket.
Néhány perccel azután, hogy a gyászmenet elindult, Nova ügyesen mellém szegődik. Nem ér hozzám és nem szól semmit, hiába ő volt az egyetlen, aki láthatta a könnyeimet; jól tudja, hogy az őszinte érzelmek gyakran csak a színfalak mögé valók. Anyámat már az úgynevezett barátnői támogatják – szó szerint – a menet élén: a látvány olyannyira és annyi szempontból kimeríti a képmutatás fogalmát, hogy én biztosan ezt a jelenetet tenném a szó mellé az értelmező szótárba.
- Szükségem lesz minden orvosi leletére és kartonjára – hallom meg a saját fojtott hangomat.
Nova néhány pillanatig csendben méreget a szeme sarkából.
- Biztos vagy benne, hogy szükség van erre?
- Nem tudom – felelem őszintén, ő mégsem kérdez többet, csak bólint egyet, és én tudom, hogy ő teljes diszkrécióban megszerzi nekem, amit kértem.
Óvatos leszek, fegyelmezett, átgondolt és erős, mert Apa erre tanított. De most már sosem lehetek elég óvatos, bármiről legyen is szó.


Egyetlen rövid pillanat alatt elveszek a szemeinek már jól ismert viharos zöldjében, ahogy a folyosó végére érve felé nyújtom a jobb tenyerem.
- Köszönök mindent, különösen a mai napot. – Meglepően könnyeden mosolyodom el ahhoz képest, milyen nyugtalanul tombol a szívem a mellkasomban. Felettébb ostobának tűnő reakció ez arra az érzésre, ahogy az ujjai határozottan, mégis gyengéden az enyémek köré fonódnak, de néhány napnyi eredménytelen küzdelem után már feladtam, hogy megpróbáljak úrrá lenni ezen a nevetséges érzelmi hullámvasúton. – Felemelő volt egy kicsit kiszabadulni a hivatalos közegből.
- Legközelebb megmutathatok egy másik városrészt is – veti fel, viszonozva a mosolyomat.
Egyikünk sem vesz tudomást a tényről, hogy indokolatlanul hosszú ideje tart a kézfogásunk.
- Szavadon foglak! – szélesedik ki a mosolyom. – Akkor... jó éjt.
Néhány másodpercnyi tétovázásnak éppen elégnek kellene lennie ahhoz, hogy visszatérjen a józan eszem, én azonban csak egyre gyarlóbban viselkedek. Egy hirtelen gondolattól vezérelve közelebb hajolok hozzá, és könnyű csókot lehelek az arcára. Abban a néhány pillanatban, amíg az ajkaim az arcát érintik, hirtelen minden kiéleződik és felerősödik: a hang, ahogy mélyen beszívja a levegőt, az érzés, ahogy az ujjai megszorítják az enyémeket, a csiklandozás, ahogy a nap végére előbújó finom borostája a számat karcolja, az illata...
Habozva húzódok el tőle, de a homlokunk még szinte összeér, az ajkaimon érzem nyugtalan lélegzetvételét, szinkronban az enyémmel. Leheletkönnyű érintés az arcomon, ahogy szabad keze ujjait végigfuttatja a járomcsontomtól az államig. Nem merünk egymás szemébe nézni.
- Bella... – súgja, és ebben az egy becenévben benne van minden.
- Thomas...
Egyetlen szó, és mennyi kimondatlan és kimondhatatlan, súlyos titok.
Szinte erővel szakítom el magam tőle, egy pillanatig sem merek hátranézni, míg megteszem azt a maradék néhány lépést az ajtóig. A kezeim remegnek, majdnem elejtem a mágneskártyát, de végül sikerül bejutnom a szobába; a hátam úgy vetem belülről az ajtónak, mintha menedék lenne idebent.
Először attól félek, hogy még ő is meghallja az ajtón keresztül, hogy milyen hevesen dörömböl a szívem, de aztán rájövök, hogy az valójában ott hever a padlón, a lábai előtt, és ott is marad örökké.
Tehát mégiscsak létezik valami, ami kizárólag a Földre méltó, de az Égbe nem.

Angyalok... Igen angyalok vagyunk. Az égben élünk, ugyan szárnyak nélkül, de pompában és csillogásban.
Bár ahogy olvastam... az édesanyád inkább gyarapítja a démonok táborát mintsem angyal legyen. Nem úgy mint az édesapád... vagy mint a replika aki felnevelt. Ők és Nova voltak az igazi családod.
Sajnos az igazi anyai szeretet melege nem adódik meg mindnyájunknak.
És a szerelem... A szerelem egy fájó, égető dolog. Sokszor felemel de néha... a földig húz. Ezt már csak tudod.
Egy tiltott szerelem, egy angyal bukása... Te is tudod, és ő si tudja hogy ennek nem lenne szabad megtörténnie.
És vajon megtörténik-e...
Ez már rajtad áll.
A játéktér a tied, menj foglald le az arcod és a rangod. Bukj le a földre, vagy emeld fel Őt az égig.
A sorsodat csak magad alakíthatod. Üdv Sky Palace világában!.