Izgatótsággal várom vendégemet a nappaliban kezemben néhány rajzzal. Nehéz elhinnem, hogy egy író jön hozzám. Nem gondoltam volna, hogy elfogadja a meghívásom, de elfogadta. Annyira pattogok a boldogságtól, hogy sütit is csináltam remélve, hogy megkóstolja. Igaz nincs sok műve kiadva, de amit megtudtam szerezni azt mind elolvastam és nekem nagy inspiráció volt néhány új festményemhez. Mikor arra az ötletre jutottam, hogy jó lenne találkozni vele megtettem mindent, hogy legalább valamit megtudjak róla, hogy elérjem. Végül megírtam a levelet neki és elküldtem. Izguló kislányként vártam válaszát ami végül meg is jött. Nem szokott lenni sok vendégem sőt szinte nincsenek is. egyedül az intézőm jön hozzám embereket is csak akkor látok, ha kimegyek az utcára sétálni egyet. Azon kívül itt vagyok a négy fal között elmerülve a művészet világában amit annyira akartam. És ezt nem is bántam meg. Nem bántam meg, hogy ott hagytam a szüleim, hogy az legyek, azt csináljam amit akarok. Nem akartam úgy élni ahogy ők akarták. Nem akartam más lenni önmagam akartam lenni. Ők ezt nem díjazták így nem is tartottak vissza mikor elmentem. A nehézségek ellenére is kitartottam az álmomért, hogy egy nap eljussak oda ahova akarok. Nem tudom mikor jöhet, de ennek ellenére is türelmesen várok. Nem akarom letámadni mint egy örült rajongó inkább csak udvariasan beszélgetni. Kíváncsi vagyok, hogy ő, hogy éli meg a művészek életét. Íróként milyen nehézségek adódtak nála, mit akar elérni, elakar érni egyáltalán valamit, vagy csak hobbi szinten csinálja az egészet. Bár melyik is ez, majd kiderül. Nem szoktam találkozni hozzám hasonlókkal kik ezt az irányt választották így minden pillanatot kihasználok, hogy megismerjem őket. Az már más kérdés ők mit gondolnak rólam kedvelnek e, vagy nem az már az ő döntésük amibe én, ha akarnék sem szólnék bele. A világban mindenkinek van véleménye csak a többség nem mondja ki. Én ennek az ellenkezője vagyok. Én kimondom azt amit gondolok, de vannak helyzetek mikor nem. És akkor sem azért mert én járnék rosszul hanem mert más. Ezért is szoktam csendben lenni a galéria kiállításokon mert nem akarom rossz színben feltüntetni a menedzserem. Vele is csak kicsivel mélyebb a kapcsolatom szakmainál. Talán éppen azért mert ő a leggyakoribb vendégem így néha kicsit marasztalóm, ha reggel jön, hogy igyon egy kávét és akkor egy kicsivel többet beszélünk mint általában. Magányos életemet a könyvekbe menekülve hagyom figyelmen kívül. Így akadtam rá Mary-re. Olyat kerestem ami nem hétköznapi és az övé olyan. Érzékeny ám nekem mégis kedvemre való. Nagy ihlet forrásnak is helyt állt így úgy gondoltam meglepem néhány illusztrációval, hogy mondja el a véleményét. Mert ahogy az én festményemben is mindenki mást lát. A könyvben az író az olvasóra bízza mit képzel oda. Addig a festés azon ága ahol én is helyezkedem ott is hasonló kép van.
Már megszámolni sem tudom, hogy hányszor hallottam tőle azt, hogy hagyjam ott a francba az állásomat és annak szenteljem az életem, amire születtem. Valahogy azt mindig, előszeretettel elfelejti, hogy egyszer már megpróbáltam ezt a fajta életmódot és éppen tőle kaptam egy hatalmas visszautasítást. Igen, a kiadóm nyaggat a legjobban az írással, aki mostanra kinőtte magából ezt a szerepet és a legjobb barátommá vált. Fogalmam sincs, hogy bűntudatból tette vagy tényleg olyan jünak gondolta, de évek múltán megjelentetett pár novellámat. Meglepetésnek szánta, hiszen a műveimet is titokban csempészte ki az általa is ismert helyről. Először megtudtam volna fojtani egy kanál vízben, mikor megláttam a kemény orítású kis könyvecskét, ami az én nevemet fémjelezte. Azaz én nevem, mikor ezt realizáltam persze örömkönnyek közepette ugrottam a karjaiba. Aztán félve néztem meg melyik műveimet tartotta érdemesnek arra, hogy bekerüljenek abba az parócska kiadványba. Legnagyobb meglepetésemre a legérzékenyebbeket választotta ki, mindazokat melyek a lelkem legmélyéről származtak. Azok mindegyik egytől-egyig én voltam, az életem darabkáit rejtette tökéletes burokban. Az alap történetek az életem egy-egy fejezetét tükrözték, persze átdolgoztam őket, hogy senki se jöjjön rá a szörnyű igazságra. Az első a gyermekkoromat jelenítette meg, szörnyű képeket festett le egy elnyomott anyáról és gyermekéről, akit az általuk annyira szeretett férfi napi szinten ütlegel. A veréseket és a testeken lévő véraláfutásokat olyan könnyedén írtam le, mintha csak egy tündérmesét vetnék papírra. Egyszerűen tettem az egészet, mégis a valóságot elkendőztem azzal, hogy a kislány szemszögéből mutattam meg mindezt, aki mesékkel vette körbe magát, így védve a gyermekded lelkét. Az egészben a csavar az, hogy ez mind csak az ő képzelgése az utolsó pillanatban, mikor kileheli a lelkét. Aztán ott van az egyetemista, aki a tanulmányai mellett prostitűcióra kényszerül az elit körökben. Ezzel bemutattam azt, hogy mi folyik azokban a körökben, amikben egykor én is forogtam, ugyanakkor ennek a műnek sem pozitív a kicsengése. A lányért legtöbbet fizető úriember egyik éjszaka hevességében megfújtja, miközben magáévá teszi. Szörnyeket mutattam be szemtelenül és szemérmetlenül lengén. A férfi szemén keresztül láttatva a helyzetetket a lányt piedesztára emeltem, míg narrátorként elítéltem a cselekedeteit. Végül a harmadik novellám, amiről fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Hiszen az a múltam egyik legfájóbb pontja, egy olyan sötét folt, aminek a létezését is kiakarom törölni magamból. Egy ki nem mondott fájdalom, aminek létezéséről a kiadóm is tud. Ez megölt belülről, mégis a hatására egy gyönyörű szerelmi történetet írtam, mi egy hatalmas kérdőjel még számomra is. Vajon a férfi és a nő valaha még találkoznak? Kimondják azokat a dolgokat melyekről képtelenek voltak beszélni? Fogalmam sincs. Viszont a novelláimnak köszönhetően most a kezemben tartok egy levelet, amit egy kedves hölgytől kaptam. Azt írja, hogy szívesen vendégül látna az otthonában, mivel ő is művész, egy festő, akit megihlettek az írásaim és annak hatására rajzolt. Mosolyogva tartom a kezemben a kézzel írt levelet, amire persze azonnal válaszoltam. Örömmel elfogadtam a meghívást. Éppen úton vagyok Glory-ba, a házába, hogy személyesen találkozzunk és megvitassuk a művészet milyenségét. A megadott cím előtt megállt a jármű amivel jöttem, a gyomromban éreztem egy kis izgatottságot, de más nem árulkodott az állapotomról. Egyik kezemben a retikülömet tartottam és egy kis apróságot a vendéglátomnak. Azt tanították nekem, hogy ne menjek üres kézzel vendégségbe, még akkor sem ha úgy hívtak. Szabad kezemmel kettő határozottat koppantottam az ajtón, majd egy apró sóhaj hagyta el ajkaimat. Ahogy az ajtó nyitódott mosollyal az arcomon váratam, hogy a kedves, idegen szavakhoz arc is társuljon. - Üdvözlöm! Ashley, ha nem tévedek? - kérdezek, jobbomat előre nyújtom egy bemutatkozásra - A nevem Mary Ann Willson - teszem hozzá az illendőség kedvéért. Nem mintha nem tudná, hogy ki vagyok, hiszen már volt egy levélváltásunk. Gondolom utánam nézett egy- két helyen, míg én a képein kívül semmit sem láttam róla. Egyesek azt mondták elrejtőzött a világ elől. Milyen jó neki, én sajnos nem tehettem ezt. De lehet most megosztja velem a rejtély megfejtését.
Igazán szeretem a rajongóimat, ha egyesével találkozom velük. De amint csapatban vannak, kiütközik a csordaszellem, és elfelejtik, hogy én is csak ember vagyok, élő hús és csont, sérülékeny és megfélemlíthető.
Lábam a fotel háttábláján pihen míg én magam lelógatott fejjel nézek ki a fejemből. Nem tudom menyi lehet az idő ennek ellenére elteszem a rajzokat. Nem szeretném egyből letámadni mint egy csapat rajongó. Az is igaz, hogy még mindig kíváncsi vagyok, hisz azokkal akik hasonló időtöltést csinálnak azokkal még nem találkoztam. Gondolataimat két kopogás szakította félbe. Ez biztosan ő. Felállok, majd egy barátságos mosollyal nyitok ajtót. Kedvesen nézek a nálam néhány centinél magasabb nőre. Nagyon nem is lep meg nem voltam valami nagy növésű, sőt épp az ellenkezője voltam. Pillantásom kezére siklik amint az megmozdul a látószögemben. - Üdv! Igen, én vagyok Ashley. - viszonzom kézfogását. - Jöjjön be! - állok arrébb és csukom be mögötte az ajtót. Bekísérve a nappaliba kérem, hogy üljön le. - Kér valamit? Inni, esetleg egy kis sütit? - mosolyom egy kicsike kis reményt takar, hogy megkóstolja a sütim. Egyelőre még nem adom neki oda a rajzokat had ismerjük meg egymást. Várva válaszát hirtelen meg akarom nézni, hogy milyen nap van ma. Remélem nem hét vége van mert akkor szokott betoppanni az intézőm, hogy a heti munkámat elvigye. Bár, hogy is most csak a szerencsére tudom bízni. Nem nagyon szeretném, ha ők ketten már most találkoznának. Előbb én szeretném jobban megismerni. Igaz tudnék ijesztő is lenni amit inkább a magánynak köszönhetek, ám most ez a mosoly inkább csak egy kedves baráti mosoly. Nem megfelelni akarok neki, nem akarom a tökéletest játszani hisz én sem vagyok az ahogy más sem. Bár mindenkinek más a tökéletesség ahogy nekem is, kevés rá az esély, hogy a színészkedésem nélkül gondolna tökéletesnek. Bár az is igaz, hogy sokan mondják milyen jó, hogy bezártam magam a négy fal közé az én véleményem mégis az ellentétje. Már megbántam, hogy nem tűztem ki magam elé célt mikor megszabadulván anyám és apám vasakaratától a festészetbe menekültem. Kérdezték is tőlem, hogy akkor miért nem tűzök ki most? Válaszom csak ennyi volt: Amennyire nehéz felnőtt ként megtanulni valami teljesen új dolgot, úgy nehéz kitűzni valamit magad elé, hogy már az út felén jársz. Ha valaki megkérdezi tőlem mint festőtől, hogy mi jut eszembe az út szóról kicsit nehéz helyzetben lennék. Nem egy út létezik számomra. Nem mindegy, hogy azaz út mely a szívemhez vezet, vagy az mely a sorsommal köt össze.
Az ajtóban állva leeresztem a kezemet, a kis ajándék alá nyúlok, hogy könnyebb legyen tartani, közben cipő kopogására leszek figyelmes. Vagy a vendéglátóm vagy egy házvezetőnő fog ajtót nyitni, bár ha jobban belegondolok az előbbi lehetőség a kézenfekvő, hiszen most Glory-ban vagyok. Itt teljesen mások a szokások, mint Caelest-ben, ahol az elit lakik. Én magam is annak számítanék? Lehetséges, hiszen ott élem a mindennapjaimat, igaz én nem rendelkezem dúsgazdag felmenőkkel mint a legtöbb, aki arisztokratának hiszi magát. Ilyen téren én csak egy bevándorló vagyok, aki tudta hogyan kell helyezkednie. Megvolt a magamhoz való eszem. Igen, talán ez áll a legközelebb az igazsághoz. Ahogy az ajtó kinyílik egy nálam kicsivel alacsonyabb hölggyel találom szembe magam, aki éppen olyan barátságos mosolyt mereszt rám, mint én felé. A sejtésem beigazolódott és a házigazdával van dolgom, aki egyből el is fogadja a jobbomat, ezt követően egyből beinvitál a lakásába. - Köszönöm - teszem hozzá illedelmesen, miközben a nappali felé haladok az ő kíséretében. Halk kérésének eleget téve helyet is foglalok egy kényelmesnek tűnő fotelban. A pillantásom finoman körbe vezetem a helyiségen. Meg kell állapítanom, hogy a kröülmények ellenére szép lakásban él, olyan mintha a kertvárosban találtam volna magamat. Ez arra emlékeztet, mikor kislányként még családról és szép házról álmodoztam. Sosem vágytam nagy dolgokra, inkább egy otthonra, ahol szerelemben élhetek a férjemmel és temérdek szeretettel nevelhetem a gyermekeimet. Aztán pillanatok alatt felnőttem és rá döbbentem, hogy ez nem más, mint egy kislány naív ábrándozása. Gondolataimból szavai szakítanak ki, egyből rá emelem mindent átható barna pillantásomat. - Köszönöm, egy kis vizet kérnék - válaszolok a kérdésére, míg óvatosan veszek egy kisebb szeletet a süteményéből. Nem szeretném megbántani, így illedelmesen viselkedek. - Nagyon örültem a levelének, ritkán találkozom másik művészekkel - kezdek bele, aztán egy pillanatra elhallgatok, szemöldökeimet össze húzom, majd mintha mi se történt volna rá mosolygok - De kérem inkább tegeződjük! Ez a magázó forma túlságosan hűvös és idegen - teszem hozzá egyből, míg egyenes háttal ülök a fotelban. Olyan mintha merevnek tűnnék, pedig csak megszoktam az elit körökben való társalgási formát, így ahhoz mérten viselkedek. Lenyelem az utolsó falat süteményt, ha ő is helyetfoglalt felteszem neki az egyik legfontosabb kérdést, ami a levele óta foglalkoztat. - Mégis hogyan találtál rám? - közvetlen hangot ütök meg, arcomról maximum a kíváncsiságot tudja elolvasni. Irodalmi körökben sem voltam olyan híres, nem hogy a nagy világ számára. Azaz egyetlen könyvem, ami megjelent sem akkora szám, inkább füzetecske, mint nagyszabású, vaskos kötet.
Igazán szeretem a rajongóimat, ha egyesével találkozom velük. De amint csapatban vannak, kiütközik a csordaszellem, és elfelejtik, hogy én is csak ember vagyok, élő hús és csont, sérülékeny és megfélemlíthető. bocsánat a késésért!
Miután elmondta, hogy csak vizet kér én a konyha felé veszem irányom, hogy egy kicsike kis tálcán (amit elfelejtettem kihozni még előtte) hozzak egy kancsót és két poharat ezzel megspórolni az oda vissza rohangálást. Leteszem az asztalra és az egyik pohárba töltök neki amit oda is nyújtok. Kérésére, hogy tegeződjünk el mosolyit. - Ahogy akarja. - ejtem ki ajkaimon. Ezután helyet foglalok a vele szemben lévő fotelban ezzel fenntartva a szemkontaktust. Meg is kaptam első kérdését ami egy kicsit nagyobbít mosolyomon. - Nos. Mivel idebent nem ér sok érzelmi hullám mint kéne, hogy festeni tudjak így a könyvekhez fordulok. És mivel szeretem azokat az írókat mint maga, kezembe akadt a könyve. Miután elolvastam a kiadójához fordultam, hogy legalább adjon meg egy olyan elérhetőséget ahol feltudnálak keresni. És ezt meg is kaptam. - mosolygok rá. Igen a kiadó által könnyen el lehet érni a művészeket. Az már más kérdés elmondja e, vagy sem. Mondjuk ez attól is függ kikeresi és mi célból. Nem tagadom úgy is találtam rá, hogy szeretem nézni ahogy az első könyvtől egészen már élet művet állítanak fel kudarcokat és sikereket maguk mögött hagyva. Szeretem látni ahogy a tapasztalattól vezérelve szépen lassan kialakul bennük minden amin a könyvükön is látszik nem csak a fejlődése, ha nem egy idő múlva az amit az író is elképzel miközben írta az előbb, vagy utóbb az olvasó előtt is megjelenik. A festészet és az írás nem különbözik annyira egymástól. Mind a kettő egy történetet vázol tele érzésekkel. Csak amíg a festő egy képet tár mondhatni tükröt tart az emberek felé, addig az író ezt mind az olvasó fantáziára hagyj. A festészet bár mely ágát is nézzük az érzelem amit mi alkotók beleteszünk az mindig is benne lesz.
Kezdőlap 
Izgatótsággal várom vendégemet a nappaliban kezemben néhány rajzzal. Nehéz elhinnem, hogy egy író jön hozzám. Nem gondoltam volna, hogy elfogadja a meghívásom, de elfogadta. Annyira pattogok a boldogságtól, hogy sütit is csináltam remélve, hogy megkóstolja. Igaz nincs sok műve kiadva, de amit megtudtam szerezni azt mind elolvastam és nekem nagy inspiráció volt néhány új festményemhez. Mikor arra az ötletre jutottam, hogy jó lenne találkozni vele megtettem mindent, hogy legalább valamit megtudjak róla, hogy elérjem. Végül megírtam a levelet neki és elküldtem. Izguló kislányként vártam válaszát ami végül meg is jött. Nem szokott lenni sok vendégem sőt szinte nincsenek is. egyedül az intézőm jön hozzám embereket is csak akkor látok, ha kimegyek az utcára sétálni egyet. Azon kívül itt vagyok a négy fal között elmerülve a művészet világában amit annyira akartam. És ezt nem is bántam meg. Nem bántam meg, hogy ott hagytam a szüleim, hogy az legyek, azt csináljam amit akarok. Nem akartam úgy élni ahogy ők akarták. Nem akartam más lenni önmagam akartam lenni. Ők ezt nem díjazták így nem is tartottak vissza mikor elmentem. A nehézségek ellenére is kitartottam az álmomért, hogy egy nap eljussak oda ahova akarok.
┃
Már megszámolni sem tudom, hogy hányszor hallottam tőle azt, hogy hagyjam ott a francba az állásomat és annak szenteljem az életem, amire születtem. Valahogy azt mindig, előszeretettel elfelejti, hogy egyszer már megpróbáltam ezt a fajta életmódot és éppen tőle kaptam egy hatalmas visszautasítást. Igen, a kiadóm nyaggat a legjobban az írással, aki mostanra kinőtte magából ezt a szerepet és a legjobb barátommá vált. Fogalmam sincs, hogy bűntudatból tette vagy tényleg olyan jünak gondolta, de évek múltán megjelentetett pár novellámat. Meglepetésnek szánta, hiszen a műveimet is titokban csempészte ki az általa is ismert helyről. Először megtudtam volna fojtani egy kanál vízben, mikor megláttam a kemény orítású kis könyvecskét, ami az én nevemet fémjelezte. Azaz én nevem, mikor ezt realizáltam persze örömkönnyek közepette ugrottam a karjaiba. Aztán félve néztem meg melyik műveimet tartotta érdemesnek arra, hogy bekerüljenek abba az parócska kiadványba. Legnagyobb meglepetésemre a legérzékenyebbeket választotta ki, mindazokat melyek a lelkem legmélyéről származtak. Azok mindegyik egytől-egyig én voltam, az életem darabkáit rejtette tökéletes burokban. Az alap történetek az életem egy-egy fejezetét tükrözték, persze átdolgoztam őket, hogy senki se jöjjön rá a szörnyű igazságra. Az első a gyermekkoromat jelenítette meg, szörnyű képeket festett le egy elnyomott anyáról és gyermekéről, akit az általuk annyira szeretett férfi napi szinten ütlegel. A veréseket és a testeken lévő véraláfutásokat olyan könnyedén írtam le, mintha csak egy tündérmesét vetnék papírra. Egyszerűen tettem az egészet, mégis a valóságot elkendőztem azzal, hogy a kislány szemszögéből mutattam meg mindezt, aki mesékkel vette körbe magát, így védve a gyermekded lelkét. Az egészben a csavar az, hogy ez mind csak az ő képzelgése az utolsó pillanatban, mikor kileheli a lelkét. Aztán ott van az egyetemista, aki a tanulmányai mellett prostitűcióra kényszerül az elit körökben. Ezzel bemutattam azt, hogy mi folyik azokban a körökben, amikben egykor én is forogtam, ugyanakkor ennek a műnek sem pozitív a kicsengése. A lányért legtöbbet fizető úriember egyik éjszaka hevességében megfújtja, miközben magáévá teszi. Szörnyeket mutattam be szemtelenül és szemérmetlenül lengén. A férfi szemén keresztül láttatva a helyzetetket a lányt piedesztára emeltem, míg narrátorként elítéltem a cselekedeteit. Végül a harmadik novellám, amiről fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Hiszen az a múltam egyik legfájóbb pontja, egy olyan sötét folt, aminek a létezését is kiakarom törölni magamból. Egy ki nem mondott fájdalom, aminek létezéséről a kiadóm is tud. Ez megölt belülről, mégis a hatására egy gyönyörű szerelmi történetet írtam, mi egy hatalmas kérdőjel még számomra is. Vajon a férfi és a nő valaha még találkoznak? Kimondják azokat a dolgokat melyekről képtelenek voltak beszélni? Fogalmam sincs. Viszont a novelláimnak köszönhetően most a kezemben tartok egy levelet, amit egy kedves hölgytől kaptam. Azt írja, hogy szívesen vendégül látna az otthonában, mivel ő is művész, egy festő, akit megihlettek az írásaim és annak hatására rajzolt. Mosolyogva tartom a kezemben a kézzel írt levelet, amire persze azonnal válaszoltam. Örömmel elfogadtam a meghívást. Éppen úton vagyok Glory-ba, a házába, hogy személyesen találkozzunk és megvitassuk a művészet milyenségét. A megadott cím előtt megállt a jármű amivel jöttem, a gyomromban éreztem egy kis izgatottságot, de más nem árulkodott az állapotomról. Egyik kezemben a retikülömet tartottam és egy kis apróságot a vendéglátomnak. Azt tanították nekem, hogy ne menjek üres kézzel vendégségbe, még akkor sem ha úgy hívtak. Szabad kezemmel kettő határozottat koppantottam az ajtón, majd egy apró sóhaj hagyta el ajkaimat. Ahogy az ajtó nyitódott mosollyal az arcomon váratam, hogy a kedves, idegen szavakhoz arc is társuljon. 
┃
┃